- Aludj mááár, Édes - nyöszörögte mellettem Suga, miután hatvanadjára fordultam egyik oldalamról a másikra.
- Nem tudok, kimegyek levegőzni - morogtam, és kikászálódtam mellőle.
- Hozzá mész?
- Igen - feleltem tömören. Több mint két éve voltunk egy pár, ő mégis féltékeny volt V-re. Pedig ezerszer elmondtam neki, hogy csak próbálok jóban lenni vele.
- Majdnem megölt, de téged ez sem tántorít el, ha róla van szó - fordult kifelé durcásan, teljesen a fejére húzva a takaróját. Nem álltam le vele veszekedni, inkább belebújtam a kabátomba és cipőmbe, majd elindultam az udvar felé. Tudni akartam, hogy mi ő valójában, hogy mi történt vele, ami miatt ez lett. Most már felesleges volt titkolóznia, leleplezte magát előttünk.
- Tae, ébren vagy? - kérdeztem a ketrece mellől halkan, de tudtam, hogy hallja. Rettentően kifinomultak az érzékszervei. - Taehyung - próbálkoztam újra, egy kicsivel hangosabban.
- Aludnod kéne hajnali egykor - jött a válasz az ajtó felől, ahol az alakja is felbukkant.
- Honnan tudod, mennyi az idő? - lepődtem meg, mert tényleg annyi volt majdnem, egy-két perc eltéréssel.
- A hold állásából - ásította, és letelepedett velem szemben a földre. - Nem gondoltam volna, hogy még ide fogsz jönni azután, hogy kis híján eltettelek láb alól.
- Nem tetted meg - vontam vállat. Nem akart bántani, legalábbis az egyik része nem, mert akkor megtette volna.
- Egyszer meg fogom, nem mindig lesz ott Suho, vagy bárki más, ahogy én sem fogok tudni mindig uralkodni magamon. Ne gyere többet ide, Kook. Az életeddel játszol, én pedig nem akarlak bántani - mondta komoran, de nem elég magabiztosan ahhoz, hogy teljesítsem is a kérését.
- Mondtam már, nem bántasz - makacskodtam tovább, de honnan is tudhattam volna, hogy mi lesz legközelebb?
- Tálcán kínálod fel magad azzal, hogy idejössz, sőt még a rácson belülre is. Ha egyszer bekattanok, széttéplek - rágcsálta az alsó álkapcsát. - De ha már ilyen későn meglátogattál, akkor biztos van valami oka is, igaz? Mi a kíváncsiságod tárgya? - nevetett egy kicsit a végén, de nem volt az igazi.
Egyetlenegyszer nevetett úgy igazából, amikor valami hatalmas hülyeséget mondtam, még a találkozásunk elején. Azóta egyszer sem. Mindig komor, bunkó és távolságtartó volt, ha valaki a közelében volt. Talán Suhóval másként viselkedett, mert őt közel engedte magához, még a cellájában is. Az sem zavarta, amikor kiszedegette a lövedékeket a testéből. Én is szeretnék ilyen közel kerülni hozzá.
- Én csak... szóval - kezdtem, de nem tudtam, hogyan álljak neki. Utálta, ha kérdezgettem a múltjáról.
- Jungkook, dadogni jöttél, vagy kinyögöd végre? - feküdt hanyatt a hideg betonon. Én kabátban majd’ megfagytam, ő meg egy pólóban hempergett.
- Szeretném, ha még egyszer átváltoznál - szorítottam össze a szemem, miközben elhadartam a mondatom. Féltem, hogy kiabálni fog, esetleg dühöngeni, de csak csend volt. Az a nyomasztó fajta, ezért kinyitottam a szemem, és ránéztem. Már a kerítésnél állt, és kíváncsi tekintettel fürkészett.
- Miért, Kook? Miért akarod, hogy abban a rémes alakomban mutatkozzak előtted? Az nem én vagyok, mégis hozzám tartozik, de nem vagyok rá büszke. Miért pont te kéred ezt tőlem, hm? - nézett végig a szemembe, teljesen olyan érzést keltve, mintha a legféltettebb titkaimat is látná.
- Mert látni akarom, mert, ahogy mondtam, az is az egyik részed. Szeretném, ha bíznál bennem - motyogtam.
- Én bízzak benned? Nekem nincs miért, nem tudsz nekem ártani. Maximum én kérhetnélek téged, hogy bízz bennem, de nem teszem. Saját magamban sem bízok, mert kiszámíthatatlan vagyok - sóhajtotta keresztbe font karokkal.
- Én bízok benned, legalábbis valamennyire, különben nem mennék be hozzád - válaszoltam azonnal.
- Ez mind szép és jó, de mint mondtam, ne tedd. Suho is bízik bennem, pedig tudja, hogy az életével játszik. Hallgatok rá, mert egyszer majdnem megöltem, és többször nem akarom átélni azt, amit akkor, mondjuk már nem is lehetséges - avatott be végre egy kicsit a múltjába, még ha semmi jelentőset nem is mondott vele. Vajon nálam is rosszul érezné magát, ha egyszer komolyabb kárt tenne bennem? Inkább nem akarom tudni.
- Szóval nem változol át? - tértem vissza az eredeti tárgyhoz.
- Mi neked abban a jó? - válaszolt kérdéssel a kérdésre.
- Mert csak - adtam tömör és értelmetlen választ, a tőlem megszokott módon. - Már láttalak, de szeretnélek még egyszer - tettem hozzá kis idő múlva, mikor még mindig csak tétlenül állt előttem.
- Ha nem teszem meg, nem fogsz leszállni rólam, igaz?
- Pontosan - bólogattam nagyokat, hogy értse, teljesen komolyan gondoltam.
- Téged egyszer a kíváncsiságod fog a vesztedhez vezetni - csóválta meg a fejét. - Menj hátrébb, abban az alakomban agresszívabb lehetek, nem akarlak iderántani - biccentett mögém, én meg nagyot nyelve teljesítettem a kérését. Beharapott ajkakkal figyeltem, ahogy behunyta a szemét, és koncentrált, miközben a teste elkezdte felvenni azt az ijesztő alakját, amire annyira kíváncsi voltam.
A testtartása sokkal görnyedtebb lett, szinte már majdnem négykézlábra ereszkedett, mint valami támadni készülő vadállat. Az arca egy kicsit megnyúlt, főleg az orr- és állkapocsrésznél, míg a fülei hegyesebbek lettek, és kicsit szőrösebbek. A teste többi részén is szürkésfehér szőr jelent meg néhol, míg az ujjai karmokban végződtek.
Ijesztő volt, mégis tetszett. Szinte vonzotta a tekintetemet. Végül kinyitotta a szemeit is, amik végképp megbabonáztak. Életemben nem láttam még olyan gyönyörű szempárt, mint amilyenek az övéi voltak. Az arany és a narancssárga keverékei voltak, amik úgy rikítottak a sötétben, mintha egy autó reflektorai lettek volna.
- Elképesztő - suttogtam, és akaratlanul is tettem felé egy lépést.
- Maradj! - morgott rám. Szinte felismerhetetlenül mély lett a hangja, pedig alapjáraton is eléggé az volt.
- Mi vagy te? - nyeltem nagyokat, ahogy végignéztem rajta.
- Ne legyél kíváncsi - nyalta meg a száját, majd visszaváltozott, és leült a helyére.
- Mondd el, kérlek - tértem valamennyire én is magamhoz. Tudni akartam, mindent tudni akartam róla, amit csak lehet.
- Jelenleg félig ember, félig farkas. Ha megkapnám az utolsó adag szert is, akkor már farkassá tudnék változni, de jobb, hogy nem tudok, mert akkor már abban az alakomban nem lennének emberi ösztöneim, csak a gyilkolás - hadarta gyorsan el, engem mégis boldoggá tett, hogy ennyit is elmondott.
- Szóval ti egy falka vagytok a többiekkel?
- Valahogy úgy, Youngjae és én voltunk az alfák, mert mi ketten voltunk a legerősebbek.
- De nem csak egy lehet a falkában? - tudakoltam értetlenül, mert úgy tudtam, hogy a farkasoknál csak egy ilyen van.
- Azért mi nem vagyunk állatok, Jungkook. Emberként próbálunk gondolkozni, és mivel nem bántjuk egymást, ezért így alakult. Legalább kétfelé tud szakadni a csapat, ha kell, mert két vezető van - ismertette a dolgokat, én pedig erőteljesen koncentráltam, hogy semmi ne maradjon ki. Beszélt magáról két év után végre.
- Apám mesélte, hogy ha segítesz nekik, akkor egy külön helyre mehettek. Megteszed? - tereltem el a témát, mert nem akartam egyszerre túl sokat kérdezni tőle. Nála soha nem lehetett tudni, milyen hangulatban van.
- Te hiszel ebben. Nem, várj. Hinnél a helyemben nekik? - tett fel egy jogos kérdést.
- Nem tudom. Azt hiszem, nem - csóváltam meg a fejem. Igaza volt, két éve fogságban tartottuk, miért is hinne abban, hogy hirtelen szabad lesz, és nem csak azt akarják, hogy a társait is elfogjuk. Megértettem a bizonytalanságát az ő szemszögéből, de én láttam azokat a papírokat, és tényleg az állt rajta, amit mondtak.
- Nem tudom, mit tegyek.
- Én is ott voltam, nem tűnt hazugságnak. Csak annyi dolgod lenne, hogy összegyűjtöd a többieket, megmutatjátok a helyet, ahol... ahol eddig voltatok, és utána már mehettek is. Nincs benne semmi trükk - próbáltam hatni rá én is, habár senki sem kért meg rá. Én sem szerettem volna, ha elmegy, mert szerettem a közelében lenni.
- Inkább hagyjuk ezt, menj aludni, fáradt vagyok - állt fel újra, és hátat fordítva nekem, bement a helyére. Részéről lezárta a beszélgetésünket, amit nekem tiszteletben kellett tartanom. Már így is sokkal többet mondott, mint eddig.
- Elfogadja! - rontott be kiabálva Suga a szobába, ahol én még aludtam, míg fel nem ijesztett.
- Ki? Mit? - ültem fel kómásan, és értetlenül néztem rá.
- A szörnyed belement a dolgokba - csapta össze a tenyerét, és leült mellém az ágyra.
- Aha - nyögtem ki nagy nehezem a választ. Egyáltalán nem örültem neki.
- Ez tuti a te esti látogatásodnak köszönhető. Amúgy jó reggelt, álomszuszék - adott egy puszit a számra. Szóval miattam fogadta el? Miattam?
- És most? - kászálódtam ki az ágyból, és öltözni kezdtem.
- Apád összeírt egy csapatot mellé. Suho, te, Jiyong, én és még vagy tíz másik katona.
- Én? - kérdeztem elvékonyodott hangon.
- Te és Suho vagytok azok, akiket talán nem öl meg - magyarázta lelkesen. Szerintem a kis lököttem fel sem fogta, hogy ez az akció nem gyerekjáték. Az ellenfeleink pillanatok alatt megölhetnek, míg mi megsebezni sem tudjuk őket.
- Ott lesz GD százados is? - kapcsoltam hirtelen, és egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Rettentően csodáltam őt és felnéztem rá. Az egyik legjobb katonának számított Koreában, nem véletlenül volt a példaképem. Bár a szörnyek ellen ő sem ér sokat, ők már egy teljesen más szinten vannak, mint a legjobban kiképzett katonák. Egyetlenegy dolgot tudunk csak, hogy az áramot nem szeretik, bár meg nem öli őket. Maximum felrobbantani lehetne őket, de az meg másokra is veszélyes.
- Itt vagy? - bökdösött Suga.
- Aham, csak elbambultam - vigyorogtam rá, és siettem is Taehyunghoz. Nem értettem, miért egyezett hirtelen bele, mivel én semmi olyat nem mondtam neki, ami miatt így dönthetett. Vagy talán próbál a bizalomra építkezni, miután azt mondtam, hogy én is láttam a papírt?
- Miért nem fogadtam Suhóval, hogy mindjárt megjelensz? - forgatta meg a szemeit, amikor odaértem hozzá. Teljesen más ruhában volt, ami meglepett. Két váltás ruhája volt csak, amit tőlem kapott. Ez két kék farmerből, két egyszerű pólóból és egy kapucnis pulcsiból állt. Most mégis egy fekete csőszárú farmerben, egy kék kapucnis pulcsiban és egy fekete bőrkabátban volt, ami oltári jól állt neki.
- Honnan vannak? - mutattam rá, ő pedig követte a tekintetével az irányt.
- Suho vette, szerinte már rám fért egy kis változás - vont vállat. Nem nagyon izgatta, hogy miben van. - A hajam is ő festette át - húzta le a kapucnit a fejéről. Szőke lett, nagyon-nagyon szőke. Valahogy sokkal normálisabbnak tűnt ezzel a hajszínnel, mint azzal a vad vörössel. Ha nem tudnám, nem mondtam volna meg, hogy nem ember.
- Jungkook, menj készülődni, nemsokára indulunk. Itt van a stratégia - lépett mellém apám, GD és Suho. Az utóbbinak egy vastag lánc volt a kezében.
- Aaaz... az minek? - pillantottam ijedten Tae felé, aki feszengve távolodott a ketrecétől.
- Kell valami, amivel visszafogjam a kocsiban. Egy városba megyünk, ahol túl sok az ember, ő meg bevadul - biccentett felé, közben kinyitotta az ajtót, de olyan történt, amire nem számítottunk. V rettentő morgásba kezdett, félelmetes volt. - Nyugi, Taehyung, csak a biztonság miatt, nem akarlak bántani, tudod jól. Csak a nyakörvedhez csatolom - haladt felé lassan, de semmit sem segített. Tae már a másik alakjában volt, támadásra készen.
- Vidd innen! - sziszegte idegesen.
- Tudod, hogy nem bántalak, nem bízol bennem? - állt meg, és kérdően nézett felé.
- Miért akarja mindenki, hogy bízzak bennük? Ti sem teszitek - morogta a mély hangján. Tudtam, hogy bizalmatlan velünk, de láthatóan Suhót is meglepte, hogy benne sem bízik, pedig mind azt hittük, hogy ha másban nem is, benne igen.
- Soha sem bántottalak, te is tudod. Csak azt akarom, hogy ne legyen probléma az úton, a te érdekedben - beszélt tovább, de egy lépést sem tett felé, nem tudta kiszámítani, mit fog tenni V a továbbiakban. Nagyon zaklatott lett, túlságosan is ahhoz, hogy elérjen bármit is.
- Nem tudok bízni bennetek. Te is átvertél. Csak azért jöttél ide, hogy elkapj minket, és hírnévre meg nagyobb rangra tegyél szert - vádolta meg a barátját, aki ettől a választól teljesen lesokkolódott. Szerintem is kicsit durva megszólalás volt a részéről, de mi nem tudhattuk, hogy mit gondol, mit érez Tae.
- Szóval ezt gondolod rólam? Annyi év ismeretség után ez a véleményed? - engedte le maga mellé a láncot, és Taehyung mintha erre várt volna, kiszaladt a ketrecből, és elkapta apámat.
- Tae, engedd el! - pánikoltam be. GD egyből pisztolyt fogott rá, amit Suho kivett a kezéből.
- Semmi fenyegető mozdulat. Felhergeltük, kiszámíthatatlan - motyogta a századosnak, miközben V apám nyakánál tartotta a karmait.
- Vegye le ezt a szart! - morogta apám fülébe.
- Nem tehetem - ellenkezett apám, mire egy kicsivel nagyobb karmolás keletkezett a nyakán.
- Nem mondom még egyszer. Nekem a maga élete semmit sem jelent - mondta hangosabban, engem meg már a sírás kerülgetett. Nem akartam elveszíteni apámat.
- Vedd le róla - szólaltam meg. Nagyot csalódtam Taehyungban, mégsem haragudtam rá. Nem tudtam.
- Vegye le - egyezett bele Suho is, apám pedig bólintott egy aprót. V engedett egy kicsit a nyakánál, hogy apám megforduljon, és a zsebéből kihalászott kulccsal kinyissa a támadója nyakán ékeskedő nyakörvet, ami egy kattanással kinyílt.
- Remek - simított végig a már szabad nyakán, arrébb lökve apámat.
- Mit akarsz ezzel, Taehyung? - kérdezte Suho.
- Megígértem, hogy segítek. Meg is teszem, de nem úgy, mint egy láncra kötött kutya. Majd jelentkezünk – lépett mellém, és elkapva a karom, maga mellé rántott. – Te velem jössz egy ideig, majd útközben elengedlek. Így apádnak muszáj lesz elengednie, ha életben akar látni – szorított rá a csuklómra, de meglepő módon finoman húzott csak maga után. Nem akart fájdalmat okozni, tehát nem akart bántani sem, csak ki akart jutni a területről.
- V, ne szórakozz! – szólt utánunk Suho, de Taehyung nem is figyelt rá, csak mentünk. Én sem ellenkeztem, inkább gyorsan szedtem a lábaimat mellette, de mikor már futásnak eredt, a leggyorsabb tempóm is lassúnak bizonyult.
- Én ezt nem bírom – lassítottam le, kis híján kiköpve a tüdőm, pedig én voltam az egyik legjobb a csapatban. – Mégis mennyivel futsz te? – lihegtem a térdemre támaszkodva.
- Emberi alakban maximum negyven-ötven km/órával – mondta egyfolytában a minket figyelő katonákat bámulva, akik valószínűleg apám miatt nem tettek semmit.
- Tüdőt fogok köpni – nyöszörögtem, mire felém fordult, és a szemembe nézett. Megnémultam, sőt, teljesen lefagytam tőle.
- Nem érünk rá tüdőket köpdösni – sóhajtotta, és pillanatok alatt a karjaiban voltam.
- Tegyél le – dermedtem mozdulatlanná, szinte levegőt sem vettem. Nem úgy volt, hogy veszélyben vagyok a közelében? Hogy az ilyenek csak bevadítják? Akkor miért is rohangászik velem a karjaiban, mintha tök természetes lenne?
Yeee! Imádom! De mi az a kép? 😂😂
VálaszTörlésVárom a folytatást *-* <3