4.RÉSZ

Az emberek kétszínűek, ezt már régóta tudom. Persze, nem akartam megbántani Suhót, de csak így tudtam elkerülni, hogy láncra kössenek. Emberi ésszel megértettem, hogy miért akarta azt tenni velem, de én nagyrészt egy vadállat ösztöneivel és gondolkodásmódjával rendelkezem, emiatt pedig nem tudtam elfogadni, hogy ezt tegye velem. Jungkook apját sem bántottam volna igazából, de tudtam, hogy csak így menekülhetek el. És rettentően vissza kellett fognom magam akkor is, amikor Kookkal a karjaimban rohantam a szabadságot adó kapu felé.

- Meddig akarsz még cipelni? - szólalt meg félénken. Éreztem rajta, hogy teljesen merev a teste. Kicsit talán tartott tőlem, hogy bántani fogom, pedig eszem ágában sem volt. Nekem sem volt egy leányálom ennyire közel lenni hozzá, pont úgy, mint amikor először találtam meg, sérülten.

- Addig a kocsiig - biccentettem a fejemmel a jármű felé.

- Milyen kocsi? - nézett arra, amerre mutattam.

Neki még túl messze volt, nem láthatta olyan jól, mint én.

Nem válaszoltam neki, inkább rohantam tovább, fél szemmel egyfolytában a várakozó őröket figyelve, akik csak Kook miatt nem tettek semmit. Meg talán azért is, mert fegyver használatával csak azt érik el, hogy bevadulok, és lemészárolok mindenkit. Sokkolót pedig nem tartanak maguknál általában.

- Azért néha lélegezz is, jó? - pillantottam le a srácra, aki esküszöm, csak annyit lélegzett, hogy ne fulladjon meg.

- Inkább nem kockáztatok - motyogta halkan.

- Nem bántalak, nem akarlak. Attól, hogy lélegzel, nem változtatsz semmin. Nem ez fogja kiváltani belőlem a vadállatot, mikor már öt perce a karjaimban vagy - forgattam meg a szemeim. Jobb esetben talán el is nevettem volna magam, de én olyat nem szoktam. Az emberi érzelmekkel nem teljesen vagyok tisztában. Néha ugyan rám törnek, de messze nem vagyok olyan, mint a másik kilenc társam. Ők sokkal emberibbek nálam, és nem azért, mert a módosításban lemaradtak tőlem. Én már gyerekként is ilyen voltam, csak tudnám, miért.

- Azzal akarsz menni? - szólalt meg hirtelen Jungkook, mikor meglátta a katonai terepjárót.

- Pontosan.

- Tudsz te egyáltalán vezetni?

- Suho megtanított, mielőtt otthagyott minket, bár az már régen volt. Ennek ellenére nem lesz gond - próbáltam magabiztosan válaszolni, hogy ne féljen annyira. - Szállj be! - tettem le a jármű mellett.

- Hova viszel? - torpant meg.

- Csak egy ideig viszlek magammal, majd valahol kiteszlek. Így nem tudnak elkapni - magyaráztam el neki a tervem első részét. A többit még én sem tudtam, nem volt időm tervezgetni. - Befelé! - nyitottam ki neki az ajtót, ő pedig félénken beült, majd átsiettem a másik oldalra, és beültem a volán mögé. Magamban áldottam Suhót, hogy megtanított vezetni, mert így azért könnyebb volt menekülni, mintha Kookkal a karomban kellett volna futnom emberi alakban. Szörnyként egy farkas gyorsaságát is fel tudom venni, de ez ebben az alakomban nem megy sajnos.

- Biztos tudsz vezetni? - kapcsolta be idegesen a biztonsági övét.

- Persze - feleltem kurtán, és már indítottam is az autót.

Majdnem nyolcvannal repesztettem át a katonai területet, és a kapunál sem állt szándékomban megállni. Szerencsénkre szólhattak nekik, mert mire odaértünk, már nyitva volt, így nem kellett az utastársam életét kockáztatnom azzal, hogy megpróbálok áttörni rajta. Nekem nem sok bajom lett volna, meg alapból sem törődöm a saját testi épségemmel.

- Merre menjek, hogy elkerüljem a várost? – kérdeztem folyamatosan az utat figyelve.

- Izé... nyugatnak. Arra a legközelebbi város is majdnem hatvan kilométernyire van.

- Kösz. - Nem akartam városba menni, nem gyilkolhattam, mert akkor túl gyorsan elkaphatnak. Két társam illatát éreztem dél felé, de nem akartam odamenni, ott túl forgalmas az élet. Hogy lehettek ekkora bolondok, hogy pont egy olyan helyre mentek?

- Mit akarsz csinálni?

- Összeszedem a társaim, ahogy ígértem. Így sokkal könnyebb lesz. Ha a katonák velem lennének, akkor maximum csak egy véres, horrorfilmbe illő jelenetet láthatnál, ahol a te társaid mind meghalnának. Én pedig nem tennék ellene semmit. - Talán még segítenék is nekik, hiszen nekem ők a családom. Viszont ha Jungkookhoz egy ujjal is hozzáérnének, akkor akár velük is végeznék. Őt egyedül én bánthatom, csakis én. Ő az én prédám, senki másé. Mondjuk egyáltalán nem akarom bántani.

- Nem is követnek - nézte egyfolytában a visszapillantót.

- Nem is fognak.  Majd akkor akarnak elkapni, ha nem számítok rá - vontam vállat.

- Itt jó lesz - álltam félre egy kis mellékúton, ami körülbelül félúton lehetett a város és a katonai központ között. - Te most fogod magad, és szépen visszamész apádékhoz. Én pedig megyek az első párocskáért - mutattam be az erdőbe, ami egy kicsit megnyugtatott. Talán azért, mert két évig egy ketrecben éltem, és végre teljesen szabad lehettem. De lehet, csak amiatt, hogy véletlenül megéreztem két társam.

- Tae, miért nem maradsz velünk? Félek, hogy bántani fognak, ha megint elkapnak - aggodalmaskodott Kook.

- Menj vissza, ez nem vita tárgya - szálltam ki az autóból, és futásnak eredtem a sűrűbe. Tudtam, hogy ez nem az az erdő, ahol a bunkerünk volt. Őszintén, fogalmam sem volt, milyen messze kerültem tőle, csak annyira emlékeztem, hogy három napig rohantam a katonák elől, majd a déli városban bújtam el, onnan pedig továbbmentem. Fogalmam sem volt, merre kellene elindulnom, hogy hazajussak.

Órákig rohantam a fák között, egyre jobban lefáradva, ezért lassítottam a tempót, és sétálgatva haladtam az ismerős szag felé, ami már nagyon közel volt. Szinte már előttem.

- Nem gondoltam volna, hogy errefelé is találkozunk turistákkal - szólalt meg mögöttem egyikük.

- Hát, két év után gondoltam, sétálok egyet - fordultam szembe vele.

- V! - visított fel, és a nyakamba vetette magát. - Elengedtek? - kérdezte, közben alaposan végigmért. Gondolom, ellenőrizte a testi épségem.

- Hát, inkább megléptem - vallottam be. -Namjoonnal vagy?

- Aha, csak ő érzett valami emberszagot, és eltakarítja az útból - magyarázott, miközben egy kis sátorhoz vezetett. Úgy rendezkedtek be, mint valami kis kempingben.

- Ember? - jutott el a tudatomig, amit mondott. Jungkookon kívül senki más szagát nem éreztem.

- Aha, arrafelé, amerről jöttél - mondta még mindig nyugodtan.

- Francba már - változtam át, és elfeledkezve a fáradságomról, villámgyorsan haladtam visszafelé.

- Mi a baj? - ért be nagy nehezen Jin is.

- Azt a srácot nem bánthatja- sziszegtem lihegve, összeszedve minden maradék erőm, hogy időben odaérjek. Namjoon pillanatok alatt tud végezni az áldozatával, amit most nagyon nem szeretnék. Szerencsétlen Kook, az elmúlt hét nem neki kedvez. Mindenképp időben kellett odaérnem, de már nagyon a határomon voltam.

Sajnos a nagy sebességet csak egy ideig tudjuk tartani, utána pihennünk kell, pont, mint a farkasoknak. Talán az volt az egyetlen szerencsém, hogy visszafelé már nem kellett keresgélnem, mert az ő illata belevésődött a tudatomba. Bárhol megtalálnám.

- V, már rég megölte, te is tudod - próbált lassítani Jin, de ettől csak még idegesebb lettem. Igen, én is éreztem már a vére szagát, de ha csak egy halvány esély is volt rá, hogy még él, akkor futnom kellett.

- Őt nem...lehet olyan könnyen megölni - mondtam szaggatottan, mert már a lábaimat sem éreztem. Teljesen eltunyultam a két év alatt.

- Ott vannak - mutatott a kis út felé, ahol hagytam az autót. - Nam, állj le! - kiabálta neki, de a másik rá sem hederített. Idegességemben nekiugrottam, ezzel leszedve Jungkookról. Annyira beindultam, hogy beszéd helyett csak ütöttem a társam.

- Menj innen! - szakított félbe a srác riadt kiáltása. Jin guggolt mellette emberi alakban. Nem úgy nézett ki, mint aki bántani akarná, mégis odasiettem hozzá, és felkapva a földről magamhoz szorítottam.

- Nem fognak már bántani, itt vagyok - tartottam tovább, végig Namjoonon tartva a szemem, aki a vért törölte le az arcáról.

- Két év után visszajössz, és letámadsz egy ember miatt? Nem is tudom, melyiken lepődtem meg jobban - változott át ő is emberi alakjába. Haragudtam rá, de igazából ok nélkül. Nem tudhatta, hogy ő velem van, másrészt meg erre lettünk kiképezve, hogy öljük őket.

- Ez a fiú tabu, ne merészeljetek hozzáérni - morogtam, miközben a kezemben remegőre néztem.

- Kezelni kellene a sebeit, nem? - motyogta mellettem Jin, egészen közelről fürkészve Kookot, ezért arrébb mentem vele. Tőle mondjuk nem igazán féltettem. Ő volt az egész falkánkban a legemberibb tag, ő gyilkolt a legkevesebbet, talán ha harminccal végzett.

- Ha visszaviszem, akkor megint elkapnak, velünk meg nem maradhat. Szabad lettem, emiatt nemcsak tőletek, de magamtól is féltem őt.

- Nem lett olyan komoly baja, csak játszadoztam vele kicsit, gondoltam, szórakozom egyet - vakarta zavarában a tarkóját Nam, de inkább figyelmen kívül hagyva kinyitottam a terepjáró ajtaját, és beültettem a sérültet.

- Nem vészes, csak pár karmolás - vette le magáról a kabátját, felfedve ezzel a vörös foltokkal tarkított fehér ingjét.

- Azt is vedd le - böktem a ruhára.

- Minek? - kerekedtek el a szemei.

- Hogy megnézzem őket? - próbáltam utánozni magasra sikeredett hangját, amin a két okostojás jót nevetett. Szerencsére Jungkook nem ellenkezett, és lehámozta magáról az inget is. Na, itt kellett nagyon türtőztetnem magam, mert az erős vérszag megcsapta az orrom.

- Látod, nem vészes - mutatta a két-három csíkot a mellkasán.

- Tényleg nem az. Épphogy csak nem látom a belső szerveid - vetettem egy gyilkos pillantást Nam felé.

- Társaságunk van - szimatolt a levegőbe Jin.

- Már rég körbezártak minket - feleltem halál nyugodtan. Már egy ideje éreztem őket. - Beszállás - csatoltam be Kook biztonsági övét, majd újra elfoglaltam a helyem. A két másik hátul foglalt helyet.

- Azt mondtad, nem visszük magunkkal - utalt Kookra Jin.

- Akkor nem jutunk ki innen gyilkolás nélkül, márpedig most nem vadulhatok - indítottam el az autót, és elindultam előre a kis földes úton.

- Merre is megyünk? - tudakolta Nam.

- Fogalmam sincs, csak el a katonák elől. Add a mobilod - nyúltam a fiú felé, aki szó nélkül tette, amit kértem. Éreztem, hogy rettentően fél, de nem tőlem, hanem a két társamtól. Őket nem ismerte, emiatt nem is bízott bennük.

Vezetés közben nagynehezen megkerestem az apja számát, amit sikerült is felhívnom. Nem kellett sok, mire felvette.

- Kook megsérült, de nem olyan vészes. Éppen maguk felé tartok. Ha elengednek, akkor kiteszem a srácot, máskülönben marad - hadartam el higgadtan az egészet, majd mielőtt megszólalhatott volna, kinyomtam. Nem volt sem kedvem, sem időm a marhaságait hallgatni.

- Komolyan azt hiszed, hogy elengednek? - röhögött Namjoon.

- Elfogják, mert kell nekik - szólalt meg Kookie.

- Miről beszél?

- Arról, hogy én félig-meddig szabadlábon vagyok, amíg összegyűjtelek titeket...

- Átvertél, te szemétláda? Velük vagy?

- Nem. Csak ha ők kapnak el, akkor egy lyukban éljük le az életünk. Suho ehelyett elintézte, hogy egy katonai kiképző szigetre megyünk, ahol csak mi lehetünk, és senki sem zavar minket - magyaráztam el röviden, mielőtt a torkomnak ugrik hátulról.

- Te bízol bennük? Lehet, csak legyilkolnak minket...

- Láttam a papírt. Kész luxushelyet kaptok majd - szólt megint közbe Kook.

- Ha bármi gáz lenne, addigra már mind együtt leszünk, nem tudnak végezni velünk. Éppen ezért nem kettesével megyünk, hanem mind egyszerre - mondtam el a kis tervem. Én sem bíztam bennük, nem voltam rá képes. Ha kettejüket leadtam volna nekik, akkor tényleg esélyes lehetett volna, hogy megölik őket. Éppen ezért találtam ki, hogy majd csak falkaként megyünk. Akkor esélyük sem lesz átverni minket.

- Mondjuk ez igaz, de én nem bízom bennük, és már kételkedem benne, hogy benned bízhatunk-e - dühöngött tovább.

- Bízhattok. Nekem ti vagytok az elsők, és a biztonságotok. Ezért próbálok hinni Suhónak. Ha tényleg arra a szigetre mehetünk, akkor nem kell több embert megölnünk, és mi is békében élhetünk tovább...

- Bezárva.

- Még mindig jobb, mint egy erdőben bujdosni, és attól rettegni, mikor támadnak meg - érvelt mellettem Jin.

- Te is mellé állsz? - fújt rá mérgesen.

- Szerintem egy próbát megér - mondta, majd hallottam egy halk cuppanást, amire Kook is hátrafordult.

- Ők... ?

- Tízből nyolcan együtt vannak. Ebből egy leszbikus páros - avattam be, nehogy szívrohamot kapjon. Bár ő is meleg volt.

- Ez az egyik hátránya a kísérletnek, hogy mindannyian a saját nemünkhöz vonzódunk. Amolyan bizarr mellékhatás - nevette el magát Jin, újból meglepve a mellettem ülőt.

- V soha nem nevet ilyen őszintén, csak egyszer - morgott Kook.

- Mi is csak párszor tudtuk kicsalni belőle, ő más, mint mi, elvileg... - kezdett bele, de Jungkook telefonjának a csörgése bezavart.

- Na, mi lesz? - szóltam bele, mert tudtam, hogy az apja van a másik oldalon, ugyanis nem voltunk már messze tőlük. - Rendben, akkor, majd ha elhaladtunk maguk mellett, akkor kiteszem - válaszoltam neki, majd bontottam a vonalat, és a pedálra tapostam, hogy gyorsabban haladjunk.  

- Biztos vagy benne, hogy elengednek? - kérdezte Namjoon.

- Nem, biztos nem fognak. Éppen ezért, amint megállok az autóval, futunk. Nem gyilkolunk meg senkit, ha nem muszáj, csak menekülünk - jegyeztem meg a végén, mert Monit ismerve eszeveszett gyilkolásba kezdene.

- Te vagy a főnök - vont vállat.

- Maradj itt, V. Tudod, hogy nem lesz bajotok, eddig sem bántottak téged - szólalt meg Kook, a hasát szorítva.

- Te aztán nem vagy egy beszari alak - nevetett hátul Jin.

- Kis híján megöltem, mégis tök nyugodtan ül Tae mellett, van benne kurázsi - ismerte el Nam is.

- Taehyung nem engedi, hogy bántsatok - vont vállat. - Meg amúgy sem félek tőle, nem bántott még.

- Itt vannak apádék - hajtottam el mellettük, majd negyven méter után leparkoltam az autóval. - Vigyázz magadra - néztem rá egy pillanatra, majd kinyitottam az ajtót, és a többiek után eredtem az erdőbe. Nem akartam őt otthagyni, túlzottan ideges voltam, hogy bármi baja eshet, és én nem leszek a közelében. Bár az illatát már messziről megérzem, azért egy bizonyos távolság után már nekem is nehezen menne a megtalálása.

- Megvannak - hallottam az ellenségünk kiáltását. Idegesen néztem Namjoonékra, akik feszülten nézelődtek, merről jöhetett a hang. A válasz egyszerű volt, mindenhonnan.

- Körbevettek - vontam vállat, ezzel egy cseppet sem javítva a helyzetünkön.

- Remek - sóhajtotta Jin, és már fel is vette a szörny alakját, ahogy a párja és én is.

- A lényeg, hogy egy irányba menjünk, és csak... csak azt gyilkoljuk le, akik az útban vannak. Nem akarok felesleges gyilkolást. Ha ideér az erősítés, akkor már tényleg szarban leszünk - magyaráztam el nekik a taktikát.

- Akkor csapjunk a közepébe - nyalta meg a száját Nam, és egyenesen a katonák fele rohantunk. Gyilkolnom kellett, ha akartam, ha nem.

- Adjátok meg magatokat, és akkor nem lesz baj - szólított fel minket az előttünk álló fazon. Na persze, én nem leszek egy pórázra kötött kutya. Talán ez volt az inspiráció arra, hogy én vessem magam elsőként rá, és harapjam át a torkát. Újra öltem, úgy, ahogy két évvel ezelőtt, a tanultak szerint.

- Taehyung, hagyd abba! - kiabált rám Suho. Már csak kettő állta utunkat, akikre a két társam vetette rá magát.

- Bocs, Suho, de nem tehetem. Megígértem, hogy segítek, de úgy, ahogy én akarok. Ha mind együtt leszünk, akkor majd megbeszélünk mindent, addig is, építsétek a szigetünket - mondtam neki, közben haladtam Jinék felé.

- Ne szórakozz már, ennek semmi értelme - próbált feltartóztatni, de nem hagytam. Nem voltam hülye. Tudtam, hogy csak az időt húzta, amíg megérkezett volna az erősítés.

- Vigyázz Kookra - intettem neki, és eltűntem a fák között. Visszakapta azt, amikor ő hagyott el minket a katonaság miatt. Nekem a falka volt a legfontosabb, őket kellett védenem.