2017. szeptember 12., kedd

5.RÉSZ


- Ez így nem fog menni, V - álltunk meg egy pillanatra Namjoonnal és Jinnel.
- Tudom - értettem egyet vele a térdemen támaszkodva. Két napja menekültünk már a katonák elől, de mindig megtaláltak minket. Hiába voltunk gyorsabbak náluk a fák között, valahogy mindig elénk kerültek, így ez idő alatt ismét rengeteget gyilkolhattam, aminek nagyon is örültem. Végre éreztem, hogy szabad vagyok, és nem egy ketrecbe zárt kutya.
- És van valami terved is, hogy lerázzuk végre őket? - morgott tovább Nam. Teljes mértékben megértettem őket, hiszen amíg nem voltak velem, legalább nyugodtabb életük lehetett valamennyire.
- Van. Jönnek - egyenesedtem ki, és felvettem újra a szörnyalakom, hogy fogadjam a vendégeinket.
- Adjátok meg magatokat, és akkor nem lesz baj! - szólított fel minket az egyik férfi. Nekünk viszont eszünk ágában sem volt hallgatni rá, inkább a megszokott módszert alkalmazva letámadtuk őket. Az utolsó áldozatom viszont nem öltem meg, bár elég súlyos sérüléseket okoztam neki.
- Mit csinálsz? Öld már meg! - kiabált rám Jin, de nem igazán foglalkoztam vele.
- Honnan tudjátok, hogy hol vagyunk? - kérdeztem türelmesen.
- Azt hiszed, elmondom? – hörögte a férfi, miközben a vére a száján folyt ki.
- Ha nem szeretnél lassú, szenvedéssel teli halált halni, akkor igen. Mert hidd el, minden vágyam, hogy egy eszméleténél lévő katonát boncolgassak fel - fenyegettem meg úgy, hogy minden szavam igaz volt. Nem az lett volna az első eset, hogy ilyet csinálok.
- Így is meghalok - ellenkezett tovább, ezért kitapogattam a zsebeiben az irattartóját, majd átlapoztam, sikeresen megtalálva azt, amit kerestem.
- Te biztos, de mit szólnál, ha ő is követne? - vettem ki egy csinos lány képét, és az arcába nyomtam.
- Őt hagyd békén, nem tett semmit - pánikolt be, ezzel sikeresen előidézve egy köhögőrohamot.
- Ha tudnád, hány olyan embert öltem meg, aki a világon semmi rosszat nem tett... - merengtem el egy pillanatra. - Ha nem akarod, hogy baja essen, akkor nyögd ki - vettem el előle a képet.
- Chip van a nyakadban. Jobb oldalon az ütőered mellett - hadarta gyorsan el.
- Okos fiú - veregettem meg a vállát, majd elvettem a telefonját, és kikerestem Suho számát, majd felhívtam.
- Megvannak? - kérdezte egyből, mikor felvette.
- Ja, megvagyunk - válaszoltam unottan.
- Tae, hagyd abba, már rengeteg embert megöltél, gyere vissza, és minden rendben lesz, ígérem - próbált ismét győzködni.
- Igen? Mégis nyomkövetőt tettél belém. De tudod, ezt buktad, titeket, embereket túl könnyű megfélemlíteni. Csak szólok, hogy Namjoon kiharapja a nyakamból azt a vackot - avattam bele a tervembe, majd Namékra pillantottam, akik holtsápadtak lettek.
- Ne tedd, abba bele is halhatsz! - üvöltött rám.
- Gondoltál volna erre előbb. Ja, és itt egy félholt katonátok, mentsétek meg - nyomtam rá a telefont, majd a fekvő katona mellé dobtam. - Szerencséd van, életben hagylak - álltam fel mellőle, majd arrébb mentem tőle, a két társam pedig követett.
- Eszem ágában sincs kiharapni onnan, tudod jól, hogy az egymásnak okozott sebekkel meg is ölhetjük egymást. Ráadásul az ered mellett van, mi van, ha véletlenül azt is átharapom? Itt halsz meg egy perc alatt - kezdett el ellenkezni Nam, mielőtt egy szót is szólhattam volna.
- A bunker elvileg kilencven kilométernyire van innen, azt mondtad - fordultan Jin felé, aki indulás előtt alaposan áttanulmányozta a térképet.
- Körülbelül.
- Ha szörnyalakban leszünk, akkor simán futunk ötvennel, tehát kétórányira van. Az biztos, hogy pocsékul fogom érezni magam, de ha Jin rendesen beköti, akkor talán élve eljutok a saját lábamon az alkotónkhoz, aki simán megmenthet majd - magyaráztam el, hogyan is gondoltam a továbbiakat, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg kibírom majd azt a két órát.
- Ha azzal a sebbel a nyakadon futni fogsz, nem adok neked egy órát, és összeesel. Az oké, hogy nem igazán kottyan meg nekünk ez a távolság, de te sérült leszel - próbált lebeszélni Jin is.
- Akkor menjetek egyedül. Szedjétek össze a többieket, én pedig visszamegyek hozzájuk - mondtam a másik ötletem, amiben biztos voltam, hogy nem fogják elfogadni.
- Ha még egyszer elkapnak, akkor a büdös életben nem jutsz már ki onnan. Jin, készülj, de ha megölöm, akkor nem lesz miatta bűntudatom - morogta Namjoon.
- Nem gondoltam volna, hogy Suho ilyet tesz majd veled. Azt hittem, velünk van, erre átvert minket - lépett mellém Jin. - Kötszerünk nincs, szóval be kell érned ezzel - mutatott egy fehér pólódarabot, amit széttépett.
- Gyerünk, Nam, nem érünk rá, mindjárt itt vannak - szóltam rá. Bevallom, egy kicsit tartottam ettől az egésztől, mert egyszer kaptam már a másik alfától egy sebet, amikor gyakorlat közben megkarmolt, és az nagyon fájt, elég sokáig. Erre kiharaptatok egy darabkát a nyakamból, mert az idióta Suho bechipezett.
- Felkészültél? - tartotta oldalra a fejem, hogy jobban hozzáférjen.
- Erre nem lehet - szorítottam össze a szemem és az ökleim.
- Bocs - lihegte a nyakamba, utána csak azt éreztem, ahogy a hegyes fogai átharapják a húsom. Szinte éreztem, ahogy a rostok elszakadtak egymástól, majd hirtelen teljesen elváltak, miközben egy hatalmasat üvöltöttem.
- Maradj! - kiabált rám Jin, és már tette is a dolgát. Szédültem, nagyon szédültem attól a borzalmas fájdalomtól, ami a nyakamnál volt.
- Itt van - vette ki a szájából a kis vackot, majd ledobta a földre. - Finom vagy - tette hozzá, majd segítettek felállni.
- Futni akarsz, mikor állni sem vagy képes? - tartott meg Jin, mielőtt vissza is estem volna.
- Mindjárt menni fog - próbáltam összeszedni magam, ami kicsit nehezen ment úgy, hogy forgott velem a világ.
- Ha feldobod a pacskert, én visszahozlak, és utána halálra verlek - fenyegetett meg Namjoon. Kedves volt tőle, hogy ennyire törődött velem.
- Mehetünk - mondtam, és valahogy sikerült felvenni a szörnyalakom, de így még rosszabbul éreztem magam. Mintha kétszer annyi energiát vesztettem volna egyszerre. - Ez borzalmas, na, siessünk, mert lehet, nektek lesz igazatok, és a felénél kiesek a sorból - lihegtem, aztán egy utolsó erőgyűjtés után, amilyen sebességgel csak tudtam, rohanni kezdtem.
Futás közben többször is majdnem nekimentem egy-egy fának, és kis híján átestem pár gallyon, ami rám nem igazán lenne jellemző. De úgy futni, hogy közben majdnem mindenből kettőt láttam, és nem is hallottam rendesen, nehéz volt. Főleg, hogy egyre fáradtabb lettem, és már a lábaim sem igazán akarták bírni a tempót.
- Muszáj… pihennem - álltam meg, és abban a pillanatban estem is hasra. Rettentően égett a nyakam.
- Már nincs sok vissza, talán fél óra, ha sötétedés előtt átjutunk a hegyen - ismertette a hátralevő útszakaszt Jin, közben segített a hátamra fordítani. Ezt le kell cserélni - bontotta le a kötésem, majd félredobta.
- Teljesen átvérzett. Bírod még? - guggolt le mellém Nam is.
- Nem tudom, jelenleg aludni akarok, de akkor biztos meghalok - nevettem el magam egy pillanatra. - Menjetek nélkülem, majd valahogy csatlakozom én is.
- Frászt, kelj fel! Nem érünk rá szórakozni - húzott fel óvatosan a karomnál. - Olyan forró vagy, hogy szinte égetsz - morogta, majd szörnyként felkapott a hátára.
- Így nem fogsz tudni haladni - dörmögtem a fülébe, mert zavart, hogy pont engem, az alfájukat kellett cipelnie.
- Még mindig gyorsabban, mintha nem tenném - sóhajtotta, aztán újra nekieredtünk. Rettentően fáradt voltam, szinte pillanatok alatt aludtam el rajta.

- Mennyi lehet még vissza? - hallottam, ahogy Jint kérdezte Nam.
- Az útból, vagy V életéből?
- Mindkettő.
- Bár lassabban, de feljutottunk a hegyre, innen már csak lefele megyünk, de vele a hátunkon csak lassabban haladhatunk. V pedig… nem tudom. Egyre rosszabbul néz ki. Nem hiszem, hogy életben tudjuk addig tartani.
- Akkor menjünk most, nem állhatunk meg - lépett mellém Namjoon.
- Moni drága, fáradtak vagyunk, te is tudod, hogy nem bírjuk. Ha elesel vele a hátadon, akkor biztos meghal.
- De így is...
- Kik vannak itt, csak nem a drága falkatagok? - csendült fel hirtelen egy ismerős, rég nem hallott hang.
- Youngjae, mit keresel itt? - lepődött meg Jin.
- Éreztem V vérének a szagát, gondoltam, beugrok - lépett elém. - Szépen elintézte valamelyikőtök. Miért nem oldottátok meg egy késsel, vagy valamivel? Na, mindegy, gyertek. Én előremegyek vele, különben feldobja a mancsait. Akkor a doki idegösszeomlást kapna, hogy megöltétek az első alanyát - mondta, majd éreztem, hogy óvatosan felkapar a földről. Vártam, hogy a hátára tesz, de csak tartott a karjában, és úgy indult útnak. Én pedig újra elvesztettem a fonalat.

Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy Youngjae ránk talált, de már a bunkerünkben ébredtem fel. Olyan volt, mintha semmi sem történt volna velem. Teljesen jól éreztem magam, ha azt nem számítjuk bele, hogy szó szerint gyilkolhatnékom volt. Nem értettem, miért, de elviselhetetlen vágyat éreztem, hogy embert öljek. Mindenkit szét tudtam volna tépni, aki a közelemben volt.
Fel is ültem az ágyban, és ekkor tudatosult bennem, hogy szó szerint pórázra lettem kötve. Idegesen kaptam a nyakamon díszelgő fém nyakörvhöz, ami egy vastag láncban folytatódott. Kikötöttek, mint egy veszett kutyát.
- Mi a szar ez? - kezdtem el rángatni, de abba is hagytam, mert nem volt túl kellemes érzés, ahogy a nyakam szorította. Legalább megértettem a kutyák helyzetét.
-V, végre felébredtél - jelent meg a szobában Jin, majd Namjoon is.
- Mi ez? - mutattam a láncokra.
- Tudod, a doki... csak így tudott megmenteni, hogy... - kezdett el összevissza dadogni, ezzel csak jobban felpumpálva az idegeim.
- Mondjad már, könyörgöm! - üvöltöttem rá szerencsétlenre.
- Többé már nincs visszaút számodra - mondta határozottan Nam. - Csak úgy tudott megmenteni, hogy beadta neked az utolsó adagot - magyarázta el a dolgot. Így már minden világos volt. A gyilkolhatnékom, az agresszív viselkedésem, és minden más is.
- Egy gyilkológép lettem? - kérdeztem hangosan, de nem igazán vártam rá választ, hiszen nagyon jól tudtam. Már az előző fázisban sem lett volna sok esélyem a normális életre, de ezután már végleg elveszett ez a remény. Az utolsó szerből csak egy volt kész két évvel ezelőtt, mielőtt elkaptak, amit nekem adott, hogy megmentse az életem. Igazából teljesen elkeseredettnek kellett volna lennem, de nem voltam. Nekem már mindegy volt, legalább akkor teljesen az lehetek, akinek lennem kell.
Egy vérszomjas szörnyeteg, aki ha elszabadul, mindenkit a másvilágra küld.
- Soha többé nem láthatom őt - jutott hirtelen eszembe Jungkook. Pedig megígértem neki, hogy látni fog. Nem akartam elhinni, hogy ennyire közel került hozzám, de mégis. Hiányzott az a lökött. Ő más volt, mint a többi. Nem bántott, nem félt tőlem, és próbált úgy kezelni, mintha én is ember lettem volna.
- Valamit el kell mondanunk - szólalt meg újra Nam.
- Csak nyugodtan - néztem fel rá, jelezve, hogy csakis rá figyelek. Ő mégis csak feszengve állt. - Nam, mondjad.
- A doki a katonai bázisra küldött három új lényt, hogy megsemmisítsék azt - motyogta el halkan.
- Remek - vontam vállat. Örültem volna, ha azok a szemetek mind meghalnak. Aztán hirtelen felfogtam, hogy mit is mondott. - Jungkook! - pattantam ki hirtelen az ágyból, de a lánc nem engedett tovább. Na, ne már, hogy egy fémdarab meggátol abban, hogy odamenjek. Egyre erősebben kezdtem el rángatni azt a vackot, szinte minden erőmet összeszedve, mire végre elszakadt. Kár, hogy nem a nyakörv szakadt le rólam.
- V, nem mehetsz oda - állta az utam Jin.
- Miért nem?
- Mert így te fogod megölni őket, még Kookot is. Ő ember, ne felejtsd el - emlékeztetett, és részben igaza is volt, de nem teljesen. Csak egyszer akartam végezni vele, igazából eszem ágában sem volt jelenleg ilyent tenni vele.
- Nem fogom - löktem arrébb, és már az új szörnyalakomban, ami már egy farkas volt, indultam el. Egyáltalán nem volt szükségem térképre vagy hasonlóra ahhoz, hogy odataláljak, elég volt az orrom és Jungkook emlékezetes illata, amit már akkor éreztem. Őt már a világ másik feléről is megtalálnám.
Nem foglalkoztam semmivel, ami körülöttem zajlott az erdőben, pedig elég tisztán hallottam a madarakat, vadakat, sőt még a bogarakat is, ahogy mozogtak körülöttem. Zavaró volt, de sokkal jobban lefoglalta a figyelmem az, hogy minél előbb visszaérjek a katonai bázisra. Arról mondjuk halványlila dunsztom sem volt, hogy ott mit fogok majd csinálni, csak Jungkookot akartam biztonságban tudni. Távol azoktól az utánzatoktól. Féltettem őt, nagyon is. Nem csak tőlük, de még magamtól is. Bár nem akartam őt bántani, féltem, hogy ha eluralkodnak majd rajtam az ösztönök, vele is ugyanazt tenném, mint a többiekkel. Hiszen csak egy egyszerű ember, az ellenségem.
Két órába telt elérnem a bázisig, megállás nélkül, de egy cseppet sem éreztem magam fáradtnak. Sokkal jobban bírtam, mint vártam. A kapunál nem sokat kellett bajlódnom, mert az utánzatok már bejutottak rajta. Bentről nem hallatszott más, mint a fegyverek durrogása és a kétségbeesett segélykérések. Nem foglalkozva mással, egyből berohantam én is, és ráugrottam az egyikre. Kinézetre hasonlított Namjoonékra. Félig farkas, félig ember. Szerencsétlenek hiába lövöldöztek rájuk, ők is ugyanolyan ellenállóak voltak, mint mi. A golyók a testükben maradtak, de nem különösebben tettek kárt bennük.
- Bocs, de ezek az enyémek - haraptam át a torkát, majd ugrottam a következőre. Valahogy nagyon gyengének tűntek, semmi élvezet nem volt a legyilkolásukban. Még ellenállni sem nagyon akartak, talán mert azt hitték, közülük való vagyok, és nem akarom bántani őket. Hát, tévedtek. Ha máshova mentek volna, akkor talán tényleg nem, még segítettem is volna nekik, de itt nem. A katonákat is nagyon gyűlöltem, de akik Kooknak akartak ártani, azokat sokkal jobban.
Miután leszedtem a másodikat is, megláttam Suhót, GD-t, Sugát, Jungkookot és az apját, ahogy lövöldözve próbáltak menekülni a harmadik mocsadék elől. Az valahogy más volt; mintha nemcsak gyilkolt volna, de még gondolkozott is volna közben, hogy hogyan tudná elkapni a zsákmányát.
- Ez a valami beszorít minket a sarokba, ha így fogytatjuk - hallottam GD morgását. Igen, pontosan ezt akarta tenni. Mivel a fegyver nem használt ellene, ezért ez a stratégia mellett döntött, így biztos megölhette volna mindet. Én pedig csak vártam a megfelelő alkalomra, hogy lecsaphassak rá.
Valójában hagytam volna, hogy megölje őket, mert legalább nem nekem kellett volna, de ott volt Kookie, emiatt cselekednem kellett. Csakis miatta támadtam hátba az utánzatot, aki az előzőekkel ellentétben védekezett ellenem. Mivel nem számítottam rá, simán nekicsapott a falnak Jungkook mellett, amit egy fájdalmas nyüszítéssel díjaztam. Nem volt túl kellemes, de azért annyira vészes sem, hogy komolyabb bajom legyen tőle.
Miután újra talpra álltam, és már felkészültem a vele való harcra, ismét nekilendültem. Ő újból próbált védekezni, de az előbbiből tanulva kikerültem a támadását, és sikeresen a nyakát tudtam támadni. Mi is ott voltunk a legérzékenyebbek abban a formában, így nem kellett azon agyalnom, hogy hogyan tudom legyőzni. Egy kicsit nehezebben ment, de sikeresen kiiktattam őt is. A gond csak az volt, hogy Sugáék már rám fogták a fegyvert, én pedig rettentő erős vágyat éreztem, hogy meggyilkoljam őket is.
- Suho, ne bántsátok! - kiabált rá mögülem Jin. - Az ott V - folytatta, mire félig leengedték a fegyvert.
- Tae? - lépett egyet előre Kook, de Suho hirtelen utánakapott, és maga mellé rántotta.
- Szóval így élted túl, hogy hagytad, hogy szörnyet csináljanak belőled - mondta ezt olyan hangnemben, mintha a legrosszabb bűnt követtem volna el. Valamilyen szinten igaza volt, hiszen a jövőmnek befellegzett.
- Suho, vigyétek innen a fiút, őt akarja - mondta nyugodt hangnemben Namjoon.
- Mit akar tőlem? - kérdezte kicsit meglepetten a srác a másik kettőtől mögöttem. Vagy nem mert engem megkérdezni, vagy azt hitte, hogy nem értem, mit mond. Érteni értettem, csak éppen válaszolni nem tudtam neki abban az alakban. De nem akartam őt bántani, csak magam mellett tudni, ahol biztonságban lehetett ezek a szemetek elől. Türelmesen leültem velük szemben, nem állt szándékomban elmozdulni nélküle.
- Nem tudom, Jungkook, de ő már teljesen szörny lett, inkább ezt választotta a halál helyett.
- Nem igaz! - kiabált megint rá Jin. - Már rég nem volt magánál, amikor odaértünk. Az akaratán kívül tette ezt vele a doki - mondta el nekik az igazat. - Kook, tudod, hogy téged nem bántana, de a saját érdekedben menj innen, mi valahogy elvisszük innen - kérlelte őt.
- Bárhova megy, megtalálja. Ha az Antarktiszra visszük, akkor is - közölte a tényt Suho. Ő tudta, hogy mi a helyzet.
- Tae, menj innen - nézett rám Jungkook könnyes szemekkel. Nem igazán értettem, hogy miért sír. - Kérlek. Ha itt maradsz, elkapnak téged és a többieket is, ami nem lenne jobb. Megint bezárva akarsz lenni, amíg begyűjtenek titeket, mielőtt elmehettek szigetre? Azt akarod, hogy a társaid is átéljék ezt?! - kérdezte egyre magasabbra emelve a hangját.
Azért sír, mert aggódik miattunk? Igen, róla el tudom ezt képzelni. Ő annyira jószívű, annyira más, mint a többi ember. De mégsem akartam otthagyni, nem akartam megint nélküle lenni. Ez a pár nap is maga volt a pokol, mert mindig azon járt az eszem, hogy biztonságban van-e. - Tűnj már innen, takarodj! - üvöltött rám, mintha egy kutya lennék, aki teljesen a szívéhez nőtt, de a saját érdekében meg kellett válnia tőle.
Nyüszítve fordítottam hátat neki, de két lépes után megálltam, és visszafordultam. Letojtam, hogy a másik négy fegyvert fog rám, elé sétáltam, és mint egy öleb, nekidöntöttem a fejem a lábának. Nagyon jól tudta, hogy miért tettem ezt. Mikor bezárva voltam, meg akart érinteni, most itt volt neki az esély, és ő élt is vele. Remegve bár, de éreztem, ahogy az ujjai végigszántottak a bundámon.
- Vigyázz magadra, gyűjtsd be a falkád, aztán találkozunk újra. Én megleszek - vette le rólam a kezét.

Csalódott voltam, amikor újra megfordultam, és futásnak eredtem Jinékkel. Gyűlöltem magam, amiért nem ragadtam meg, és vittem őt magammal, de nem tehettem. Ő így döntött. A kaputól még visszanéztem. Ott állt, és figyelt. Fájt, nagyon fájt, hogy el kellett hagynom őt, és ennek hangot is adtam az első vonyításommal, ami csakis neki szólt.

2017. április 8., szombat

4.RÉSZ


Az emberek kétszínűek, ezt már régóta tudom. Persze, nem akartam megbántani Suhót, de csak így tudtam elkerülni, hogy láncra kössenek. Emberi ésszel megértettem, hogy miért akarta azt tenni velem, de én nagyrészt egy vadállat ösztöneivel és gondolkodásmódjával rendelkezem, emiatt pedig nem tudtam elfogadni, hogy ezt tegye velem. Jungkook apját sem bántottam volna igazából, de tudtam, hogy csak így menekülhetek el. És rettentően vissza kellett fognom magam akkor is, amikor Kookkal a karjaimban rohantam a szabadságot adó kapu felé.
- Meddig akarsz még cipelni? - szólalt meg félénken. Éreztem rajta, hogy teljesen merev a teste. Kicsit talán tartott tőlem, hogy bántani fogom, pedig eszem ágában sem volt. Nekem sem volt egy leányálom ennyire közel lenni hozzá, pont úgy, mint amikor először találtam meg, sérülten.
- Addig a kocsiig - biccentettem a fejemmel a jármű felé.
- Milyen kocsi? - nézett arra, amerre mutattam.
Neki még túl messze volt, nem láthatta olyan jól, mint én.
Nem válaszoltam neki, inkább rohantam tovább, fél szemmel egyfolytában a várakozó őröket figyelve, akik csak Kook miatt nem tettek semmit. Meg talán azért is, mert fegyver használatával csak azt érik el, hogy bevadulok, és lemészárolok mindenkit. Sokkolót pedig nem tartanak maguknál általában.
- Azért néha lélegezz is, jó? - pillantottam le a srácra, aki esküszöm, csak annyit lélegzett, hogy ne fulladjon meg.
- Inkább nem kockáztatok - motyogta halkan.
- Nem bántalak, nem akarlak. Attól, hogy lélegzel, nem változtatsz semmin. Nem ez fogja kiváltani belőlem a vadállatot, mikor már öt perce a karjaimban vagy - forgattam meg a szemeim. Jobb esetben talán el is nevettem volna magam, de én olyat nem szoktam. Az emberi érzelmekkel nem teljesen vagyok tisztában. Néha ugyan rám törnek, de messze nem vagyok olyan, mint a másik kilenc társam. Ők sokkal emberibbek nálam, és nem azért, mert a módosításban lemaradtak tőlem. Én már gyerekként is ilyen voltam, csak tudnám, miért.
- Azzal akarsz menni? - szólalt meg hirtelen Jungkook, mikor meglátta a katonai terepjárót.
- Pontosan.
- Tudsz te egyáltalán vezetni?
- Suho megtanított, mielőtt otthagyott minket, bár az már régen volt. Ennek ellenére nem lesz gond - próbáltam magabiztosan válaszolni, hogy ne féljen annyira. - Szállj be! - tettem le a jármű mellett.
- Hova viszel? - torpant meg.
- Csak egy ideig viszlek magammal, majd valahol kiteszlek. Így nem tudnak elkapni - magyaráztam el neki a tervem első részét. A többit még én sem tudtam, nem volt időm tervezgetni. - Befelé! - nyitottam ki neki az ajtót, ő pedig félénken beült, majd átsiettem a másik oldalra, és beültem a volán mögé. Magamban áldottam Suhót, hogy megtanított vezetni, mert így azért könnyebb volt menekülni, mintha Kookkal a karomban kellett volna futnom emberi alakban. Szörnyként egy farkas gyorsaságát is fel tudom venni, de ez ebben az alakomban nem megy sajnos.
- Biztos tudsz vezetni? - kapcsolta be idegesen a biztonsági övét.
- Persze - feleltem kurtán, és már indítottam is az autót.
Majdnem nyolcvannal repesztettem át a katonai területet, és a kapunál sem állt szándékomban megállni. Szerencsénkre szólhattak nekik, mert mire odaértünk, már nyitva volt, így nem kellett az utastársam életét kockáztatnom azzal, hogy megpróbálok áttörni rajta. Nekem nem sok bajom lett volna, meg alapból sem törődöm a saját testi épségemmel.
- Merre menjek, hogy elkerüljem a várost? – kérdeztem folyamatosan az utat figyelve.
- Izé... nyugatnak. Arra a legközelebbi város is majdnem hatvan kilométernyire van.
- Kösz. - Nem akartam városba menni, nem gyilkolhattam, mert akkor túl gyorsan elkaphatnak. Két társam illatát éreztem dél felé, de nem akartam odamenni, ott túl forgalmas az élet. Hogy lehettek ekkora bolondok, hogy pont egy olyan helyre mentek?
- Mit akarsz csinálni?
- Összeszedem a társaim, ahogy ígértem. Így sokkal könnyebb lesz. Ha a katonák velem lennének, akkor maximum csak egy véres, horrorfilmbe illő jelenetet láthatnál, ahol a te társaid mind meghalnának. Én pedig nem tennék ellene semmit. - Talán még segítenék is nekik, hiszen nekem ők a családom. Viszont ha Jungkookhoz egy ujjal is hozzáérnének, akkor akár velük is végeznék. Őt egyedül én bánthatom, csakis én. Ő az én prédám, senki másé. Mondjuk egyáltalán nem akarom bántani.
- Nem is követnek - nézte egyfolytában a visszapillantót.
- Nem is fognak.  Majd akkor akarnak elkapni, ha nem számítok rá - vontam vállat.

- Itt jó lesz - álltam félre egy kis mellékúton, ami körülbelül félúton lehetett a város és a katonai központ között. - Te most fogod magad, és szépen visszamész apádékhoz. Én pedig megyek az első párocskáért - mutattam be az erdőbe, ami egy kicsit megnyugtatott. Talán azért, mert két évig egy ketrecben éltem, és végre teljesen szabad lehettem. De lehet, csak amiatt, hogy véletlenül megéreztem két társam.
- Tae, miért nem maradsz velünk? Félek, hogy bántani fognak, ha megint elkapnak - aggodalmaskodott Kook.
- Menj vissza, ez nem vita tárgya - szálltam ki az autóból, és futásnak eredtem a sűrűbe. Tudtam, hogy ez nem az az erdő, ahol a bunkerünk volt. Őszintén, fogalmam sem volt, milyen messze kerültem tőle, csak annyira emlékeztem, hogy három napig rohantam a katonák elől, majd a déli városban bújtam el, onnan pedig továbbmentem. Fogalmam sem volt, merre kellene elindulnom, hogy hazajussak.

Órákig rohantam a fák között, egyre jobban lefáradva, ezért lassítottam a tempót, és sétálgatva haladtam az ismerős szag felé, ami már nagyon közel volt. Szinte már előttem.
- Nem gondoltam volna, hogy errefelé is találkozunk turistákkal - szólalt meg mögöttem egyikük.
- Hát, két év után gondoltam, sétálok egyet - fordultam szembe vele.
- V! - visított fel, és a nyakamba vetette magát. - Elengedtek? - kérdezte, közben alaposan végigmért. Gondolom, ellenőrizte a testi épségem.
- Hát, inkább megléptem - vallottam be. -Namjoonnal vagy?
- Aha, csak ő érzett valami emberszagot, és eltakarítja az útból - magyarázott, miközben egy kis sátorhoz vezetett. Úgy rendezkedtek be, mint valami kis kempingben.
- Ember? - jutott el a tudatomig, amit mondott. Jungkookon kívül senki más szagát nem éreztem.
- Aha, arrafelé, amerről jöttél - mondta még mindig nyugodtan.
- Francba már - változtam át, és elfeledkezve a fáradságomról, villámgyorsan haladtam visszafelé.
- Mi a baj? - ért be nagy nehezen Jin is.
- Azt a srácot nem bánthatja- sziszegtem lihegve, összeszedve minden maradék erőm, hogy időben odaérjek. Namjoon pillanatok alatt tud végezni az áldozatával, amit most nagyon nem szeretnék. Szerencsétlen Kook, az elmúlt hét nem neki kedvez. Mindenképp időben kellett odaérnem, de már nagyon a határomon voltam.
Sajnos a nagy sebességet csak egy ideig tudjuk tartani, utána pihennünk kell, pont, mint a farkasoknak. Talán az volt az egyetlen szerencsém, hogy visszafelé már nem kellett keresgélnem, mert az ő illata belevésődött a tudatomba. Bárhol megtalálnám.
- V, már rég megölte, te is tudod - próbált lassítani Jin, de ettől csak még idegesebb lettem. Igen, én is éreztem már a vére szagát, de ha csak egy halvány esély is volt rá, hogy még él, akkor futnom kellett.
- Őt nem...lehet olyan könnyen megölni - mondtam szaggatottan, mert már a lábaimat sem éreztem. Teljesen eltunyultam a két év alatt.
- Ott vannak - mutatott a kis út felé, ahol hagytam az autót. - Nam, állj le! - kiabálta neki, de a másik rá sem hederített. Idegességemben nekiugrottam, ezzel leszedve Jungkookról. Annyira beindultam, hogy beszéd helyett csak ütöttem a társam.
- Menj innen! - szakított félbe a srác riadt kiáltása. Jin guggolt mellette emberi alakban. Nem úgy nézett ki, mint aki bántani akarná, mégis odasiettem hozzá, és felkapva a földről magamhoz szorítottam.
- Nem fognak már bántani, itt vagyok - tartottam tovább, végig Namjoonon tartva a szemem, aki a vért törölte le az arcáról.
- Két év után visszajössz, és letámadsz egy ember miatt? Nem is tudom, melyiken lepődtem meg jobban - változott át ő is emberi alakjába. Haragudtam rá, de igazából ok nélkül. Nem tudhatta, hogy ő velem van, másrészt meg erre lettünk kiképezve, hogy öljük őket.
- Ez a fiú tabu, ne merészeljetek hozzáérni - morogtam, miközben a kezemben remegőre néztem.
- Kezelni kellene a sebeit, nem? - motyogta mellettem Jin, egészen közelről fürkészve Kookot, ezért arrébb mentem vele. Tőle mondjuk nem igazán féltettem. Ő volt az egész falkánkban a legemberibb tag, ő gyilkolt a legkevesebbet, talán ha harminccal végzett.
- Ha visszaviszem, akkor megint elkapnak, velünk meg nem maradhat. Szabad lettem, emiatt nemcsak tőletek, de magamtól is féltem őt.
- Nem lett olyan komoly baja, csak játszadoztam vele kicsit, gondoltam, szórakozom egyet - vakarta zavarában a tarkóját Nam, de inkább figyelmen kívül hagyva kinyitottam a terepjáró ajtaját, és beültettem a sérültet.
- Nem vészes, csak pár karmolás - vette le magáról a kabátját, felfedve ezzel a vörös foltokkal tarkított fehér ingjét.
- Azt is vedd le - böktem a ruhára.
- Minek? - kerekedtek el a szemei.
- Hogy megnézzem őket? - próbáltam utánozni magasra sikeredett hangját, amin a két okostojás jót nevetett. Szerencsére Jungkook nem ellenkezett, és lehámozta magáról az inget is. Na, itt kellett nagyon türtőztetnem magam, mert az erős vérszag megcsapta az orrom.
- Látod, nem vészes - mutatta a két-három csíkot a mellkasán.
- Tényleg nem az. Épphogy csak nem látom a belső szerveid - vetettem egy gyilkos pillantást Nam felé.
- Társaságunk van - szimatolt a levegőbe Jin.
- Már rég körbezártak minket - feleltem halál nyugodtan. Már egy ideje éreztem őket. - Beszállás - csatoltam be Kook biztonsági övét, majd újra elfoglaltam a helyem. A két másik hátul foglalt helyet.
- Azt mondtad, nem visszük magunkkal - utalt Kookra Jin.
- Akkor nem jutunk ki innen gyilkolás nélkül, márpedig most nem vadulhatok - indítottam el az autót, és elindultam előre a kis földes úton.
- Merre is megyünk? - tudakolta Nam.
- Fogalmam sincs, csak el a katonák elől. Add a mobilod - nyúltam a fiú felé, aki szó nélkül tette, amit kértem. Éreztem, hogy rettentően fél, de nem tőlem, hanem a két társamtól. Őket nem ismerte, emiatt nem is bízott bennük.
Vezetés közben nagynehezen megkerestem az apja számát, amit sikerült is felhívnom. Nem kellett sok, mire felvette.
- Kook megsérült, de nem olyan vészes. Éppen maguk felé tartok. Ha elengednek, akkor kiteszem a srácot, máskülönben marad - hadartam el higgadtan az egészet, majd mielőtt megszólalhatott volna, kinyomtam. Nem volt sem kedvem, sem időm a marhaságait hallgatni.
- Komolyan azt hiszed, hogy elengednek? - röhögött Namjoon.
- Elfogják, mert kell nekik - szólalt meg Kookie.
- Miről beszél?
- Arról, hogy én félig-meddig szabadlábon vagyok, amíg összegyűjtelek titeket...
- Átvertél, te szemétláda? Velük vagy?
- Nem. Csak ha ők kapnak el, akkor egy lyukban éljük le az életünk. Suho ehelyett elintézte, hogy egy katonai kiképző szigetre megyünk, ahol csak mi lehetünk, és senki sem zavar minket - magyaráztam el röviden, mielőtt a torkomnak ugrik hátulról.
- Te bízol bennük? Lehet, csak legyilkolnak minket...
- Láttam a papírt. Kész luxushelyet kaptok majd - szólt megint közbe Kook.
- Ha bármi gáz lenne, addigra már mind együtt leszünk, nem tudnak végezni velünk. Éppen ezért nem kettesével megyünk, hanem mind egyszerre - mondtam el a kis tervem. Én sem bíztam bennük, nem voltam rá képes. Ha kettejüket leadtam volna nekik, akkor tényleg esélyes lehetett volna, hogy megölik őket. Éppen ezért találtam ki, hogy majd csak falkaként megyünk. Akkor esélyük sem lesz átverni minket.
- Mondjuk ez igaz, de én nem bízom bennük, és már kételkedem benne, hogy benned bízhatunk-e - dühöngött tovább.
- Bízhattok. Nekem ti vagytok az elsők, és a biztonságotok. Ezért próbálok hinni Suhónak. Ha tényleg arra a szigetre mehetünk, akkor nem kell több embert megölnünk, és mi is békében élhetünk tovább...
- Bezárva.
- Még mindig jobb, mint egy erdőben bujdosni, és attól rettegni, mikor támadnak meg - érvelt mellettem Jin.
- Te is mellé állsz? - fújt rá mérgesen.
- Szerintem egy próbát megér - mondta, majd hallottam egy halk cuppanást, amire Kook is hátrafordult.
- Ők... ?
- Tízből nyolcan együtt vannak. Ebből egy leszbikus páros - avattam be, nehogy szívrohamot kapjon. Bár ő is meleg volt.
- Ez az egyik hátránya a kísérletnek, hogy mindannyian a saját nemünkhöz vonzódunk. Amolyan bizarr mellékhatás - nevette el magát Jin, újból meglepve a mellettem ülőt.
- V soha nem nevet ilyen őszintén, csak egyszer - morgott Kook.
- Mi is csak párszor tudtuk kicsalni belőle, ő más, mint mi, elvileg... - kezdett bele, de Jungkook telefonjának a csörgése bezavart.
- Na, mi lesz? - szóltam bele, mert tudtam, hogy az apja van a másik oldalon, ugyanis nem voltunk már messze tőlük. - Rendben, akkor, majd ha elhaladtunk maguk mellett, akkor kiteszem - válaszoltam neki, majd bontottam a vonalat, és a pedálra tapostam, hogy gyorsabban haladjunk.  
- Biztos vagy benne, hogy elengednek? - kérdezte Namjoon.
- Nem, biztos nem fognak. Éppen ezért, amint megállok az autóval, futunk. Nem gyilkolunk meg senkit, ha nem muszáj, csak menekülünk - jegyeztem meg a végén, mert Monit ismerve eszeveszett gyilkolásba kezdene.
- Te vagy a főnök - vont vállat.
- Maradj itt, V. Tudod, hogy nem lesz bajotok, eddig sem bántottak téged - szólalt meg Kook, a hasát szorítva.
- Te aztán nem vagy egy beszari alak - nevetett hátul Jin.
- Kis híján megöltem, mégis tök nyugodtan ül Tae mellett, van benne kurázsi - ismerte el Nam is.
- Taehyung nem engedi, hogy bántsatok - vont vállat. - Meg amúgy sem félek tőle, nem bántott még.
- Itt vannak apádék - hajtottam el mellettük, majd negyven méter után leparkoltam az autóval. - Vigyázz magadra - néztem rá egy pillanatra, majd kinyitottam az ajtót, és a többiek után eredtem az erdőbe. Nem akartam őt otthagyni, túlzottan ideges voltam, hogy bármi baja eshet, és én nem leszek a közelében. Bár az illatát már messziről megérzem, azért egy bizonyos távolság után már nekem is nehezen menne a megtalálása.
- Megvannak - hallottam az ellenségünk kiáltását. Idegesen néztem Namjoonékra, akik feszülten nézelődtek, merről jöhetett a hang. A válasz egyszerű volt, mindenhonnan.
- Körbevettek - vontam vállat, ezzel egy cseppet sem javítva a helyzetünkön.
- Remek - sóhajtotta Jin, és már fel is vette a szörny alakját, ahogy a párja és én is.
- A lényeg, hogy egy irányba menjünk, és csak... csak azt gyilkoljuk le, akik az útban vannak. Nem akarok felesleges gyilkolást. Ha ideér az erősítés, akkor már tényleg szarban leszünk - magyaráztam el nekik a taktikát.
- Akkor csapjunk a közepébe - nyalta meg a száját Nam, és egyenesen a katonák fele rohantunk. Gyilkolnom kellett, ha akartam, ha nem.
- Adjátok meg magatokat, és akkor nem lesz baj - szólított fel minket az előttünk álló fazon. Na persze, én nem leszek egy pórázra kötött kutya. Talán ez volt az inspiráció arra, hogy én vessem magam elsőként rá, és harapjam át a torkát. Újra öltem, úgy, ahogy két évvel ezelőtt, a tanultak szerint.
- Taehyung, hagyd abba! - kiabált rám Suho. Már csak kettő állta utunkat, akikre a két társam vetette rá magát.
- Bocs, Suho, de nem tehetem. Megígértem, hogy segítek, de úgy, ahogy én akarok. Ha mind együtt leszünk, akkor majd megbeszélünk mindent, addig is, építsétek a szigetünket - mondtam neki, közben haladtam Jinék felé.
- Ne szórakozz már, ennek semmi értelme - próbált feltartóztatni, de nem hagytam. Nem voltam hülye. Tudtam, hogy csak az időt húzta, amíg megérkezett volna az erősítés.
- Vigyázz Kookra - intettem neki, és eltűntem a fák között. Visszakapta azt, amikor ő hagyott el minket a katonaság miatt. Nekem a falka volt a legfontosabb, őket kellett védenem.

2017. január 17., kedd

3.RÉSZ


Nem tudtam aludni este. Nem voltam rosszul, egyszerűen csak túl sok volt az elmúlt huszonnégy óra. Még nem tudtam feldolgozni a történteket, és itt leginkább Taehyungra gondolok. Bevallom egy pillanatig féltem tőle, sőt rettegtem. Azt hittem, tényleg megöl majd, de próbáltam bízni benne. Ijesztő volt abban az alakjában látni, mégis újra akartam. Szinte megbabonázott a kinézete.
- Aludj mááár, Édes - nyöszörögte mellettem Suga, miután hatvanadjára fordultam egyik oldalamról a másikra.
- Nem tudok, kimegyek levegőzni - morogtam, és kikászálódtam mellőle.
- Hozzá mész?
- Igen - feleltem tömören. Több mint két éve voltunk egy pár, ő mégis féltékeny volt V-re. Pedig ezerszer elmondtam neki, hogy csak próbálok jóban lenni vele.
- Majdnem megölt, de téged ez sem tántorít el, ha róla van szó - fordult kifelé durcásan, teljesen a fejére húzva a takaróját. Nem álltam le vele veszekedni, inkább belebújtam a kabátomba és cipőmbe, majd elindultam az udvar felé. Tudni akartam, hogy mi ő valójában, hogy mi történt vele, ami miatt ez lett. Most már felesleges volt titkolóznia, leleplezte magát előttünk.

- Tae, ébren vagy? - kérdeztem a ketrece mellől halkan, de tudtam, hogy hallja. Rettentően kifinomultak az érzékszervei. - Taehyung - próbálkoztam újra, egy kicsivel hangosabban.
- Aludnod kéne hajnali egykor - jött a válasz az ajtó felől, ahol az alakja is felbukkant.
- Honnan tudod, mennyi az idő? - lepődtem meg, mert tényleg annyi volt majdnem, egy-két perc eltéréssel.
- A hold állásából - ásította, és letelepedett velem szemben a földre. - Nem gondoltam volna, hogy még ide fogsz jönni azután, hogy kis híján eltettelek láb alól.
- Nem tetted meg - vontam vállat. Nem akart bántani, legalábbis az egyik része nem, mert akkor megtette volna.
- Egyszer meg fogom, nem mindig lesz ott Suho, vagy bárki más, ahogy én sem fogok tudni mindig uralkodni magamon. Ne gyere többet ide, Kook. Az életeddel játszol, én pedig nem akarlak bántani - mondta komoran, de nem elég magabiztosan ahhoz, hogy teljesítsem is a kérését.
- Mondtam már, nem bántasz - makacskodtam tovább, de honnan is tudhattam volna, hogy mi lesz legközelebb?
- Tálcán kínálod fel magad azzal, hogy idejössz, sőt még a rácson belülre is. Ha egyszer bekattanok, széttéplek - rágcsálta az alsó álkapcsát. - De ha már ilyen későn meglátogattál, akkor biztos van valami oka is, igaz? Mi a kíváncsiságod tárgya? - nevetett egy kicsit a végén, de nem volt az igazi.
Egyetlenegyszer nevetett úgy igazából, amikor valami hatalmas hülyeséget mondtam, még a találkozásunk elején. Azóta egyszer sem. Mindig komor, bunkó és távolságtartó volt, ha valaki a közelében volt. Talán Suhóval másként viselkedett, mert őt közel engedte magához, még a cellájában is. Az sem zavarta, amikor kiszedegette a lövedékeket a testéből. Én is szeretnék ilyen közel kerülni hozzá.
- Én csak... szóval - kezdtem, de nem tudtam, hogyan álljak neki. Utálta, ha kérdezgettem a múltjáról.
- Jungkook, dadogni jöttél, vagy kinyögöd végre? - feküdt hanyatt a hideg betonon. Én kabátban majd’ megfagytam, ő meg egy pólóban hempergett.
- Szeretném, ha még egyszer átváltoznál - szorítottam össze a szemem, miközben elhadartam a mondatom. Féltem, hogy kiabálni fog, esetleg dühöngeni, de csak csend volt. Az a nyomasztó fajta, ezért kinyitottam a szemem, és ránéztem. Már a kerítésnél állt, és kíváncsi tekintettel fürkészett.
- Miért, Kook? Miért akarod, hogy abban a rémes alakomban mutatkozzak előtted? Az nem én vagyok, mégis hozzám tartozik, de nem vagyok rá büszke. Miért pont te kéred ezt tőlem, hm? - nézett végig a szemembe, teljesen olyan érzést keltve, mintha a legféltettebb titkaimat is látná.
- Mert látni akarom, mert, ahogy mondtam, az is az egyik részed. Szeretném, ha bíznál bennem - motyogtam.
- Én bízzak benned? Nekem nincs miért, nem tudsz nekem ártani. Maximum én kérhetnélek téged, hogy bízz bennem, de nem teszem. Saját magamban sem bízok, mert kiszámíthatatlan vagyok - sóhajtotta keresztbe font karokkal.
- Én bízok benned, legalábbis valamennyire, különben nem mennék be hozzád - válaszoltam azonnal.
- Ez mind szép és jó, de mint mondtam, ne tedd. Suho is bízik bennem, pedig tudja, hogy az életével játszik. Hallgatok rá, mert egyszer majdnem megöltem, és többször nem akarom átélni azt, amit akkor, mondjuk már nem is lehetséges - avatott be végre egy kicsit a múltjába, még ha semmi jelentőset nem is mondott vele. Vajon nálam is rosszul érezné magát, ha egyszer komolyabb kárt tenne bennem? Inkább nem akarom tudni.
- Szóval nem változol át? - tértem vissza az eredeti tárgyhoz.
- Mi neked abban a jó? - válaszolt kérdéssel a kérdésre.
- Mert csak - adtam tömör és értelmetlen választ, a tőlem megszokott módon. - Már láttalak, de szeretnélek még egyszer - tettem hozzá kis idő múlva, mikor még mindig csak tétlenül állt előttem.
- Ha nem teszem meg, nem fogsz leszállni rólam, igaz?
- Pontosan - bólogattam nagyokat, hogy értse, teljesen komolyan gondoltam.
- Téged egyszer a kíváncsiságod fog a vesztedhez vezetni - csóválta meg a fejét. - Menj hátrébb, abban az alakomban agresszívabb lehetek, nem akarlak iderántani - biccentett mögém, én meg nagyot nyelve teljesítettem a kérését. Beharapott ajkakkal figyeltem, ahogy behunyta a szemét, és koncentrált, miközben a teste elkezdte felvenni azt az ijesztő alakját, amire annyira kíváncsi voltam.
A testtartása sokkal görnyedtebb lett, szinte már majdnem négykézlábra ereszkedett, mint valami támadni készülő vadállat. Az arca egy kicsit megnyúlt, főleg az orr- és állkapocsrésznél, míg a fülei hegyesebbek lettek, és kicsit szőrösebbek. A teste többi részén is szürkésfehér szőr jelent meg néhol, míg az ujjai karmokban végződtek.
Ijesztő volt, mégis tetszett. Szinte vonzotta a tekintetemet. Végül kinyitotta a szemeit is, amik végképp megbabonáztak. Életemben nem láttam még olyan gyönyörű szempárt, mint amilyenek az övéi voltak. Az arany és a narancssárga keverékei voltak, amik úgy rikítottak a sötétben, mintha egy autó reflektorai lettek volna.
- Elképesztő - suttogtam, és akaratlanul is tettem felé egy lépést.
- Maradj! - morgott rám. Szinte felismerhetetlenül mély lett a hangja, pedig alapjáraton is eléggé az volt.
- Mi vagy te? - nyeltem nagyokat, ahogy végignéztem rajta.
- Ne legyél kíváncsi - nyalta meg a száját, majd visszaváltozott, és leült a helyére.
- Mondd el, kérlek - tértem valamennyire én is magamhoz. Tudni akartam, mindent tudni akartam róla, amit csak lehet.
- Jelenleg félig ember, félig farkas. Ha megkapnám az utolsó adag szert is, akkor már farkassá tudnék változni, de jobb, hogy nem tudok, mert akkor már abban az alakomban nem lennének emberi ösztöneim, csak a gyilkolás - hadarta gyorsan el, engem mégis boldoggá tett, hogy ennyit is elmondott.
- Szóval ti egy falka vagytok a többiekkel?
- Valahogy úgy, Youngjae és én voltunk az alfák, mert mi ketten voltunk a legerősebbek.
- De nem csak egy lehet a falkában? - tudakoltam értetlenül, mert úgy tudtam, hogy a farkasoknál csak egy ilyen van.
- Azért mi nem vagyunk állatok, Jungkook. Emberként próbálunk gondolkozni, és mivel nem bántjuk egymást, ezért így alakult. Legalább kétfelé tud szakadni a csapat, ha kell, mert két vezető van - ismertette a dolgokat, én pedig erőteljesen koncentráltam, hogy semmi ne maradjon ki. Beszélt magáról két év után végre.
- Apám mesélte, hogy ha segítesz nekik, akkor egy külön helyre mehettek. Megteszed? - tereltem el a témát, mert nem akartam egyszerre túl sokat kérdezni tőle. Nála soha nem lehetett tudni, milyen hangulatban van.
- Te hiszel ebben. Nem, várj. Hinnél a helyemben nekik? - tett fel egy jogos kérdést.
- Nem tudom. Azt hiszem, nem - csóváltam meg a fejem. Igaza volt, két éve fogságban tartottuk, miért is hinne abban, hogy hirtelen szabad lesz, és nem csak azt akarják, hogy a társait is elfogjuk. Megértettem a bizonytalanságát az ő szemszögéből, de én láttam azokat a papírokat, és tényleg az állt rajta, amit mondtak.
- Nem tudom, mit tegyek.
- Én is ott voltam, nem tűnt hazugságnak. Csak annyi dolgod lenne, hogy összegyűjtöd a többieket, megmutatjátok a helyet, ahol... ahol eddig voltatok, és utána már mehettek is. Nincs benne semmi trükk - próbáltam hatni rá én is, habár senki sem kért meg rá. Én sem szerettem volna, ha elmegy, mert szerettem a közelében lenni.
- Inkább hagyjuk ezt, menj aludni, fáradt vagyok - állt fel újra, és hátat fordítva nekem, bement a helyére. Részéről lezárta a beszélgetésünket, amit nekem tiszteletben kellett tartanom. Már így is sokkal többet mondott, mint eddig.

- Elfogadja! - rontott be kiabálva Suga a szobába, ahol én még aludtam, míg fel nem ijesztett.
- Ki? Mit? - ültem fel kómásan, és értetlenül néztem rá.
- A szörnyed belement a dolgokba - csapta össze a tenyerét, és leült mellém az ágyra.
- Aha - nyögtem ki nagy nehezem a választ. Egyáltalán nem örültem neki.
- Ez tuti a te esti látogatásodnak köszönhető. Amúgy jó reggelt, álomszuszék - adott egy puszit a számra. Szóval miattam fogadta el? Miattam?
- És most? - kászálódtam ki az ágyból, és öltözni kezdtem.
- Apád összeírt egy csapatot mellé. Suho, te, Jiyong, én és még vagy tíz másik katona.
- Én? - kérdeztem elvékonyodott hangon.
- Te és Suho vagytok azok, akiket talán nem öl meg - magyarázta lelkesen. Szerintem a kis lököttem fel sem fogta, hogy ez az akció nem gyerekjáték. Az ellenfeleink pillanatok alatt megölhetnek, míg mi megsebezni sem tudjuk őket.
- Ott lesz GD százados is? - kapcsoltam hirtelen, és egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Rettentően csodáltam őt és felnéztem rá. Az egyik legjobb katonának számított Koreában, nem véletlenül volt a példaképem. Bár a szörnyek ellen ő sem ér sokat, ők már egy teljesen más szinten vannak, mint a legjobban kiképzett katonák. Egyetlenegy dolgot tudunk csak, hogy az áramot nem szeretik, bár meg nem öli őket. Maximum felrobbantani lehetne őket, de az meg másokra is veszélyes.
- Itt vagy? - bökdösött Suga.
- Aham, csak elbambultam - vigyorogtam rá, és siettem is Taehyunghoz. Nem értettem, miért egyezett hirtelen bele, mivel én semmi olyat nem mondtam neki, ami miatt így dönthetett. Vagy talán próbál a bizalomra építkezni, miután azt mondtam, hogy én is láttam a papírt?

- Miért nem fogadtam Suhóval, hogy mindjárt megjelensz? - forgatta meg a szemeit, amikor odaértem hozzá. Teljesen más ruhában volt, ami meglepett. Két váltás ruhája volt csak, amit tőlem kapott. Ez két kék farmerből, két egyszerű pólóból és egy kapucnis pulcsiból állt. Most mégis egy fekete csőszárú farmerben, egy kék kapucnis pulcsiban és egy fekete bőrkabátban volt, ami oltári jól állt neki.
- Honnan vannak? - mutattam rá, ő pedig követte a tekintetével az irányt.
- Suho vette, szerinte már rám fért egy kis változás - vont vállat. Nem nagyon izgatta, hogy miben van. - A hajam is ő festette át - húzta le a kapucnit a fejéről. Szőke lett, nagyon-nagyon szőke. Valahogy sokkal normálisabbnak tűnt ezzel a hajszínnel, mint azzal a vad vörössel. Ha nem tudnám, nem mondtam volna meg, hogy nem ember.
- Jungkook, menj készülődni, nemsokára indulunk. Itt van a stratégia - lépett mellém apám, GD és Suho. Az utóbbinak egy vastag lánc volt a kezében.
- Aaaz... az minek? - pillantottam ijedten Tae felé, aki feszengve távolodott a ketrecétől.
- Kell valami, amivel visszafogjam a kocsiban. Egy városba megyünk, ahol túl sok az ember, ő meg bevadul - biccentett felé, közben kinyitotta az ajtót, de olyan történt, amire nem számítottunk. V rettentő morgásba kezdett, félelmetes volt. - Nyugi, Taehyung, csak a biztonság miatt, nem akarlak bántani, tudod jól. Csak a nyakörvedhez csatolom - haladt felé lassan, de semmit sem segített. Tae már a másik alakjában volt, támadásra készen.
- Vidd innen! - sziszegte idegesen.
- Tudod, hogy nem bántalak, nem bízol bennem? - állt meg, és kérdően nézett felé.
- Miért akarja mindenki, hogy bízzak bennük? Ti sem teszitek - morogta a mély hangján. Tudtam, hogy bizalmatlan velünk, de láthatóan Suhót is meglepte, hogy benne sem bízik, pedig mind azt hittük, hogy ha másban nem is, benne igen.
- Soha sem bántottalak, te is tudod. Csak azt akarom, hogy ne legyen probléma az úton, a te érdekedben - beszélt tovább, de egy lépést sem tett felé, nem tudta kiszámítani, mit fog tenni V a továbbiakban. Nagyon zaklatott lett, túlságosan is ahhoz, hogy elérjen bármit is.
- Nem tudok bízni bennetek. Te is átvertél. Csak azért jöttél ide, hogy elkapj minket, és hírnévre meg nagyobb rangra tegyél szert - vádolta meg a barátját, aki ettől a választól teljesen lesokkolódott. Szerintem is kicsit durva megszólalás volt a részéről, de mi nem tudhattuk, hogy mit gondol, mit érez Tae.
- Szóval ezt gondolod rólam? Annyi év ismeretség után ez a véleményed? - engedte le maga mellé a láncot, és Taehyung mintha erre várt volna, kiszaladt a ketrecből, és elkapta apámat.
- Tae, engedd el! - pánikoltam be. GD egyből pisztolyt fogott rá, amit Suho kivett a kezéből.
- Semmi fenyegető mozdulat. Felhergeltük, kiszámíthatatlan - motyogta a századosnak, miközben V apám nyakánál tartotta a karmait.
- Vegye le ezt a szart! - morogta apám fülébe.
- Nem tehetem - ellenkezett apám, mire egy kicsivel nagyobb karmolás keletkezett a nyakán.
- Nem mondom még egyszer. Nekem a maga élete semmit sem jelent - mondta hangosabban, engem meg már a sírás kerülgetett. Nem akartam elveszíteni apámat.
- Vedd le róla - szólaltam meg. Nagyot csalódtam Taehyungban, mégsem haragudtam rá. Nem tudtam.
- Vegye le - egyezett bele Suho is, apám pedig bólintott egy aprót. V engedett egy kicsit a nyakánál, hogy apám megforduljon, és a zsebéből kihalászott kulccsal kinyissa a támadója nyakán ékeskedő nyakörvet, ami egy kattanással kinyílt.
- Remek - simított végig a már szabad nyakán, arrébb lökve apámat.
- Mit akarsz ezzel, Taehyung? - kérdezte Suho.
- Megígértem, hogy segítek. Meg is teszem, de nem úgy, mint egy láncra kötött kutya. Majd jelentkezünk – lépett mellém, és elkapva a karom, maga mellé rántott. – Te velem jössz egy ideig, majd útközben elengedlek. Így apádnak muszáj lesz elengednie, ha életben akar látni – szorított rá a csuklómra, de meglepő módon finoman húzott csak maga után. Nem akart fájdalmat okozni, tehát nem akart bántani sem, csak ki akart jutni a területről.
- V, ne szórakozz! – szólt utánunk Suho, de Taehyung nem is figyelt rá, csak mentünk. Én sem ellenkeztem, inkább gyorsan szedtem a lábaimat mellette, de mikor már futásnak eredt, a leggyorsabb tempóm is lassúnak bizonyult.
- Én ezt nem bírom – lassítottam le, kis híján kiköpve a tüdőm, pedig én voltam az egyik legjobb a csapatban. – Mégis mennyivel futsz te? – lihegtem a térdemre támaszkodva.
- Emberi alakban maximum negyven-ötven km/órával – mondta egyfolytában a minket figyelő katonákat bámulva, akik valószínűleg apám miatt nem tettek semmit.
- Tüdőt fogok köpni – nyöszörögtem, mire felém fordult, és a szemembe nézett. Megnémultam, sőt, teljesen lefagytam tőle.
- Nem érünk rá tüdőket köpdösni – sóhajtotta, és pillanatok alatt a karjaiban voltam.
- Tegyél le – dermedtem mozdulatlanná, szinte levegőt sem vettem. Nem úgy volt, hogy veszélyben vagyok a közelében? Hogy az ilyenek csak bevadítják? Akkor miért is rohangászik velem a karjaiban, mintha tök természetes lenne?