5.RÉSZ

- Ez így nem fog menni, V - álltunk meg egy pillanatra Namjoonnal és Jinnel.

- Tudom - értettem egyet vele a térdemen támaszkodva. Két napja menekültünk már a katonák elől, de mindig megtaláltak minket. Hiába voltunk gyorsabbak náluk a fák között, valahogy mindig elénk kerültek, így ez idő alatt ismét rengeteget gyilkolhattam, aminek nagyon is örültem. Végre éreztem, hogy szabad vagyok, és nem egy ketrecbe zárt kutya.

- És van valami terved is, hogy lerázzuk végre őket? - morgott tovább Nam. Teljes mértékben megértettem őket, hiszen amíg nem voltak velem, legalább nyugodtabb életük lehetett valamennyire.

- Van. Jönnek - egyenesedtem ki, és felvettem újra a szörnyalakom, hogy fogadjam a vendégeinket.

- Adjátok meg magatokat, és akkor nem lesz baj! - szólított fel minket az egyik férfi. Nekünk viszont eszünk ágában sem volt hallgatni rá, inkább a megszokott módszert alkalmazva letámadtuk őket. Az utolsó áldozatom viszont nem öltem meg, bár elég súlyos sérüléseket okoztam neki.

- Mit csinálsz? Öld már meg! - kiabált rám Jin, de nem igazán foglalkoztam vele.

- Honnan tudjátok, hogy hol vagyunk? - kérdeztem türelmesen.

- Azt hiszed, elmondom? – hörögte a férfi, miközben a vére a száján folyt ki.

- Ha nem szeretnél lassú, szenvedéssel teli halált halni, akkor igen. Mert hidd el, minden vágyam, hogy egy eszméleténél lévő katonát boncolgassak fel - fenyegettem meg úgy, hogy minden szavam igaz volt. Nem az lett volna az első eset, hogy ilyet csinálok.

- Így is meghalok - ellenkezett tovább, ezért kitapogattam a zsebeiben az irattartóját, majd átlapoztam, sikeresen megtalálva azt, amit kerestem.

- Te biztos, de mit szólnál, ha ő is követne? - vettem ki egy csinos lány képét, és az arcába nyomtam.

- Őt hagyd békén, nem tett semmit - pánikolt be, ezzel sikeresen előidézve egy köhögőrohamot.

- Ha tudnád, hány olyan embert öltem meg, aki a világon semmi rosszat nem tett... - merengtem el egy pillanatra. - Ha nem akarod, hogy baja essen, akkor nyögd ki - vettem el előle a képet.

- Chip van a nyakadban. Jobb oldalon az ütőered mellett - hadarta gyorsan el.

- Okos fiú - veregettem meg a vállát, majd elvettem a telefonját, és kikerestem Suho számát, majd felhívtam.

- Megvannak? - kérdezte egyből, mikor felvette.

- Ja, megvagyunk - válaszoltam unottan.

- Tae, hagyd abba, már rengeteg embert megöltél, gyere vissza, és minden rendben lesz, ígérem - próbált ismét győzködni.

- Igen? Mégis nyomkövetőt tettél belém. De tudod, ezt buktad, titeket, embereket túl könnyű megfélemlíteni. Csak szólok, hogy Namjoon kiharapja a nyakamból azt a vackot - avattam bele a tervembe, majd Namékra pillantottam, akik holtsápadtak lettek.

- Ne tedd, abba bele is halhatsz! - üvöltött rám.

- Gondoltál volna erre előbb. Ja, és itt egy félholt katonátok, mentsétek meg - nyomtam rá a telefont, majd a fekvő katona mellé dobtam. - Szerencséd van, életben hagylak - álltam fel mellőle, majd arrébb mentem tőle, a két társam pedig követett.

- Eszem ágában sincs kiharapni onnan, tudod jól, hogy az egymásnak okozott sebekkel meg is ölhetjük egymást. Ráadásul az ered mellett van, mi van, ha véletlenül azt is átharapom? Itt halsz meg egy perc alatt - kezdett el ellenkezni Nam, mielőtt egy szót is szólhattam volna.

- A bunker elvileg kilencven kilométernyire van innen, azt mondtad - fordultan Jin felé, aki indulás előtt alaposan áttanulmányozta a térképet.

- Körülbelül.

- Ha szörnyalakban leszünk, akkor simán futunk ötvennel, tehát kétórányira van. Az biztos, hogy pocsékul fogom érezni magam, de ha Jin rendesen beköti, akkor talán élve eljutok a saját lábamon az alkotónkhoz, aki simán megmenthet majd - magyaráztam el, hogyan is gondoltam a továbbiakat, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg kibírom majd azt a két órát.

- Ha azzal a sebbel a nyakadon futni fogsz, nem adok neked egy órát, és összeesel. Az oké, hogy nem igazán kottyan meg nekünk ez a távolság, de te sérült leszel - próbált lebeszélni Jin is.

- Akkor menjetek egyedül. Szedjétek össze a többieket, én pedig visszamegyek hozzájuk - mondtam a másik ötletem, amiben biztos voltam, hogy nem fogják elfogadni.

- Ha még egyszer elkapnak, akkor a büdös életben nem jutsz már ki onnan. Jin, készülj, de ha megölöm, akkor nem lesz miatta bűntudatom - morogta Namjoon.

- Nem gondoltam volna, hogy Suho ilyet tesz majd veled. Azt hittem, velünk van, erre átvert minket - lépett mellém Jin. - Kötszerünk nincs, szóval be kell érned ezzel - mutatott egy fehér pólódarabot, amit széttépett.

- Gyerünk, Nam, nem érünk rá, mindjárt itt vannak - szóltam rá. Bevallom, egy kicsit tartottam ettől az egésztől, mert egyszer kaptam már a másik alfától egy sebet, amikor gyakorlat közben megkarmolt, és az nagyon fájt, elég sokáig. Erre kiharaptatok egy darabkát a nyakamból, mert az idióta Suho bechipezett.

- Felkészültél? - tartotta oldalra a fejem, hogy jobban hozzáférjen.

- Erre nem lehet - szorítottam össze a szemem és az ökleim.

- Bocs - lihegte a nyakamba, utána csak azt éreztem, ahogy a hegyes fogai átharapják a húsom. Szinte éreztem, ahogy a rostok elszakadtak egymástól, majd hirtelen teljesen elváltak, miközben egy hatalmasat üvöltöttem.

- Maradj! - kiabált rám Jin, és már tette is a dolgát. Szédültem, nagyon szédültem attól a borzalmas fájdalomtól, ami a nyakamnál volt.

- Itt van - vette ki a szájából a kis vackot, majd ledobta a földre. - Finom vagy - tette hozzá, majd segítettek felállni.

- Futni akarsz, mikor állni sem vagy képes? - tartott meg Jin, mielőtt vissza is estem volna.

- Mindjárt menni fog - próbáltam összeszedni magam, ami kicsit nehezen ment úgy, hogy forgott velem a világ.

- Ha feldobod a pacskert, én visszahozlak, és utána halálra verlek - fenyegetett meg Namjoon. Kedves volt tőle, hogy ennyire törődött velem.

- Mehetünk - mondtam, és valahogy sikerült felvenni a szörnyalakom, de így még rosszabbul éreztem magam. Mintha kétszer annyi energiát vesztettem volna egyszerre. - Ez borzalmas, na, siessünk, mert lehet, nektek lesz igazatok, és a felénél kiesek a sorból - lihegtem, aztán egy utolsó erőgyűjtés után, amilyen sebességgel csak tudtam, rohanni kezdtem.

Futás közben többször is majdnem nekimentem egy-egy fának, és kis híján átestem pár gallyon, ami rám nem igazán lenne jellemző. De úgy futni, hogy közben majdnem mindenből kettőt láttam, és nem is hallottam rendesen, nehéz volt. Főleg, hogy egyre fáradtabb lettem, és már a lábaim sem igazán akarták bírni a tempót.

- Muszáj… pihennem - álltam meg, és abban a pillanatban estem is hasra. Rettentően égett a nyakam.

- Már nincs sok vissza, talán fél óra, ha sötétedés előtt átjutunk a hegyen - ismertette a hátralevő útszakaszt Jin, közben segített a hátamra fordítani. Ezt le kell cserélni - bontotta le a kötésem, majd félredobta.

- Teljesen átvérzett. Bírod még? - guggolt le mellém Nam is.

- Nem tudom, jelenleg aludni akarok, de akkor biztos meghalok - nevettem el magam egy pillanatra. - Menjetek nélkülem, majd valahogy csatlakozom én is.

- Frászt, kelj fel! Nem érünk rá szórakozni - húzott fel óvatosan a karomnál. - Olyan forró vagy, hogy szinte égetsz - morogta, majd szörnyként felkapott a hátára.

- Így nem fogsz tudni haladni - dörmögtem a fülébe, mert zavart, hogy pont engem, az alfájukat kellett cipelnie.

- Még mindig gyorsabban, mintha nem tenném - sóhajtotta, aztán újra nekieredtünk. Rettentően fáradt voltam, szinte pillanatok alatt aludtam el rajta.

- Mennyi lehet még vissza? - hallottam, ahogy Jint kérdezte Nam.

- Az útból, vagy V életéből?

- Mindkettő.

- Bár lassabban, de feljutottunk a hegyre, innen már csak lefele megyünk, de vele a hátunkon csak lassabban haladhatunk. V pedig… nem tudom. Egyre rosszabbul néz ki. Nem hiszem, hogy életben tudjuk addig tartani.

- Akkor menjünk most, nem állhatunk meg - lépett mellém Namjoon.

- Moni drága, fáradtak vagyunk, te is tudod, hogy nem bírjuk. Ha elesel vele a hátadon, akkor biztos meghal.

- De így is...

- Kik vannak itt, csak nem a drága falkatagok? - csendült fel hirtelen egy ismerős, rég nem hallott hang.

- Youngjae, mit keresel itt? - lepődött meg Jin.

- Éreztem V vérének a szagát, gondoltam, beugrok - lépett elém. - Szépen elintézte valamelyikőtök. Miért nem oldottátok meg egy késsel, vagy valamivel? Na, mindegy, gyertek. Én előremegyek vele, különben feldobja a mancsait. Akkor a doki idegösszeomlást kapna, hogy megöltétek az első alanyát - mondta, majd éreztem, hogy óvatosan felkapar a földről. Vártam, hogy a hátára tesz, de csak tartott a karjában, és úgy indult útnak. Én pedig újra elvesztettem a fonalat.

Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy Youngjae ránk talált, de már a bunkerünkben ébredtem fel. Olyan volt, mintha semmi sem történt volna velem. Teljesen jól éreztem magam, ha azt nem számítjuk bele, hogy szó szerint gyilkolhatnékom volt. Nem értettem, miért, de elviselhetetlen vágyat éreztem, hogy embert öljek. Mindenkit szét tudtam volna tépni, aki a közelemben volt.

Fel is ültem az ágyban, és ekkor tudatosult bennem, hogy szó szerint pórázra lettem kötve. Idegesen kaptam a nyakamon díszelgő fém nyakörvhöz, ami egy vastag láncban folytatódott. Kikötöttek, mint egy veszett kutyát.

- Mi a szar ez? - kezdtem el rángatni, de abba is hagytam, mert nem volt túl kellemes érzés, ahogy a nyakam szorította. Legalább megértettem a kutyák helyzetét.

-V, végre felébredtél - jelent meg a szobában Jin, majd Namjoon is.

- Mi ez? - mutattam a láncokra.

- Tudod, a doki... csak így tudott megmenteni, hogy... - kezdett el összevissza dadogni, ezzel csak jobban felpumpálva az idegeim.

- Mondjad már, könyörgöm! - üvöltöttem rá szerencsétlenre.

- Többé már nincs visszaút számodra - mondta határozottan Nam. - Csak úgy tudott megmenteni, hogy beadta neked az utolsó adagot - magyarázta el a dolgot. Így már minden világos volt. A gyilkolhatnékom, az agresszív viselkedésem, és minden más is.

- Egy gyilkológép lettem? - kérdeztem hangosan, de nem igazán vártam rá választ, hiszen nagyon jól tudtam. Már az előző fázisban sem lett volna sok esélyem a normális életre, de ezután már végleg elveszett ez a remény. Az utolsó szerből csak egy volt kész két évvel ezelőtt, mielőtt elkaptak, amit nekem adott, hogy megmentse az életem. Igazából teljesen elkeseredettnek kellett volna lennem, de nem voltam. Nekem már mindegy volt, legalább akkor teljesen az lehetek, akinek lennem kell.

Egy vérszomjas szörnyeteg, aki ha elszabadul, mindenkit a másvilágra küld.

- Soha többé nem láthatom őt - jutott hirtelen eszembe Jungkook. Pedig megígértem neki, hogy látni fog. Nem akartam elhinni, hogy ennyire közel került hozzám, de mégis. Hiányzott az a lökött. Ő más volt, mint a többi. Nem bántott, nem félt tőlem, és próbált úgy kezelni, mintha én is ember lettem volna.

- Valamit el kell mondanunk - szólalt meg újra Nam.

- Csak nyugodtan - néztem fel rá, jelezve, hogy csakis rá figyelek. Ő mégis csak feszengve állt. - Nam, mondjad.

- A doki a katonai bázisra küldött három új lényt, hogy megsemmisítsék azt - motyogta el halkan.

- Remek - vontam vállat. Örültem volna, ha azok a szemetek mind meghalnak. Aztán hirtelen felfogtam, hogy mit is mondott. - Jungkook! - pattantam ki hirtelen az ágyból, de a lánc nem engedett tovább. Na, ne már, hogy egy fémdarab meggátol abban, hogy odamenjek. Egyre erősebben kezdtem el rángatni azt a vackot, szinte minden erőmet összeszedve, mire végre elszakadt. Kár, hogy nem a nyakörv szakadt le rólam.

- V, nem mehetsz oda - állta az utam Jin.

- Miért nem?

- Mert így te fogod megölni őket, még Kookot is. Ő ember, ne felejtsd el - emlékeztetett, és részben igaza is volt, de nem teljesen. Csak egyszer akartam végezni vele, igazából eszem ágában sem volt jelenleg ilyent tenni vele.

- Nem fogom - löktem arrébb, és már az új szörnyalakomban, ami már egy farkas volt, indultam el. Egyáltalán nem volt szükségem térképre vagy hasonlóra ahhoz, hogy odataláljak, elég volt az orrom és Jungkook emlékezetes illata, amit már akkor éreztem. Őt már a világ másik feléről is megtalálnám.

Nem foglalkoztam semmivel, ami körülöttem zajlott az erdőben, pedig elég tisztán hallottam a madarakat, vadakat, sőt még a bogarakat is, ahogy mozogtak körülöttem. Zavaró volt, de sokkal jobban lefoglalta a figyelmem az, hogy minél előbb visszaérjek a katonai bázisra. Arról mondjuk halványlila dunsztom sem volt, hogy ott mit fogok majd csinálni, csak Jungkookot akartam biztonságban tudni. Távol azoktól az utánzatoktól. Féltettem őt, nagyon is. Nem csak tőlük, de még magamtól is. Bár nem akartam őt bántani, féltem, hogy ha eluralkodnak majd rajtam az ösztönök, vele is ugyanazt tenném, mint a többiekkel. Hiszen csak egy egyszerű ember, az ellenségem.

Két órába telt elérnem a bázisig, megállás nélkül, de egy cseppet sem éreztem magam fáradtnak. Sokkal jobban bírtam, mint vártam. A kapunál nem sokat kellett bajlódnom, mert az utánzatok már bejutottak rajta. Bentről nem hallatszott más, mint a fegyverek durrogása és a kétségbeesett segélykérések. Nem foglalkozva mással, egyből berohantam én is, és ráugrottam az egyikre. Kinézetre hasonlított Namjoonékra. Félig farkas, félig ember. Szerencsétlenek hiába lövöldöztek rájuk, ők is ugyanolyan ellenállóak voltak, mint mi. A golyók a testükben maradtak, de nem különösebben tettek kárt bennük.

- Bocs, de ezek az enyémek - haraptam át a torkát, majd ugrottam a következőre. Valahogy nagyon gyengének tűntek, semmi élvezet nem volt a legyilkolásukban. Még ellenállni sem nagyon akartak, talán mert azt hitték, közülük való vagyok, és nem akarom bántani őket. Hát, tévedtek. Ha máshova mentek volna, akkor talán tényleg nem, még segítettem is volna nekik, de itt nem. A katonákat is nagyon gyűlöltem, de akik Kooknak akartak ártani, azokat sokkal jobban.

Miután leszedtem a másodikat is, megláttam Suhót, GD-t, Sugát, Jungkookot és az apját, ahogy lövöldözve próbáltak menekülni a harmadik mocsadék elől. Az valahogy más volt; mintha nemcsak gyilkolt volna, de még gondolkozott is volna közben, hogy hogyan tudná elkapni a zsákmányát.

- Ez a valami beszorít minket a sarokba, ha így fogytatjuk - hallottam GD morgását. Igen, pontosan ezt akarta tenni. Mivel a fegyver nem használt ellene, ezért ez a stratégia mellett döntött, így biztos megölhette volna mindet. Én pedig csak vártam a megfelelő alkalomra, hogy lecsaphassak rá.

Valójában hagytam volna, hogy megölje őket, mert legalább nem nekem kellett volna, de ott volt Kookie, emiatt cselekednem kellett. Csakis miatta támadtam hátba az utánzatot, aki az előzőekkel ellentétben védekezett ellenem. Mivel nem számítottam rá, simán nekicsapott a falnak Jungkook mellett, amit egy fájdalmas nyüszítéssel díjaztam. Nem volt túl kellemes, de azért annyira vészes sem, hogy komolyabb bajom legyen tőle.

Miután újra talpra álltam, és már felkészültem a vele való harcra, ismét nekilendültem. Ő újból próbált védekezni, de az előbbiből tanulva kikerültem a támadását, és sikeresen a nyakát tudtam támadni. Mi is ott voltunk a legérzékenyebbek abban a formában, így nem kellett azon agyalnom, hogy hogyan tudom legyőzni. Egy kicsit nehezebben ment, de sikeresen kiiktattam őt is. A gond csak az volt, hogy Sugáék már rám fogták a fegyvert, én pedig rettentő erős vágyat éreztem, hogy meggyilkoljam őket is.

- Suho, ne bántsátok! - kiabált rá mögülem Jin. - Az ott V - folytatta, mire félig leengedték a fegyvert.

- Tae? - lépett egyet előre Kook, de Suho hirtelen utánakapott, és maga mellé rántotta.

- Szóval így élted túl, hogy hagytad, hogy szörnyet csináljanak belőled - mondta ezt olyan hangnemben, mintha a legrosszabb bűnt követtem volna el. Valamilyen szinten igaza volt, hiszen a jövőmnek befellegzett.

- Suho, vigyétek innen a fiút, őt akarja - mondta nyugodt hangnemben Namjoon.

- Mit akar tőlem? - kérdezte kicsit meglepetten a srác a másik kettőtől mögöttem. Vagy nem mert engem megkérdezni, vagy azt hitte, hogy nem értem, mit mond. Érteni értettem, csak éppen válaszolni nem tudtam neki abban az alakban. De nem akartam őt bántani, csak magam mellett tudni, ahol biztonságban lehetett ezek a szemetek elől. Türelmesen leültem velük szemben, nem állt szándékomban elmozdulni nélküle.

- Nem tudom, Jungkook, de ő már teljesen szörny lett, inkább ezt választotta a halál helyett.

- Nem igaz! - kiabált megint rá Jin. - Már rég nem volt magánál, amikor odaértünk. Az akaratán kívül tette ezt vele a doki - mondta el nekik az igazat. - Kook, tudod, hogy téged nem bántana, de a saját érdekedben menj innen, mi valahogy elvisszük innen - kérlelte őt.

- Bárhova megy, megtalálja. Ha az Antarktiszra visszük, akkor is - közölte a tényt Suho. Ő tudta, hogy mi a helyzet.

- Tae, menj innen - nézett rám Jungkook könnyes szemekkel. Nem igazán értettem, hogy miért sír. - Kérlek. Ha itt maradsz, elkapnak téged és a többieket is, ami nem lenne jobb. Megint bezárva akarsz lenni, amíg begyűjtenek titeket, mielőtt elmehettek szigetre? Azt akarod, hogy a társaid is átéljék ezt?! - kérdezte egyre magasabbra emelve a hangját.

Azért sír, mert aggódik miattunk? Igen, róla el tudom ezt képzelni. Ő annyira jószívű, annyira más, mint a többi ember. De mégsem akartam otthagyni, nem akartam megint nélküle lenni. Ez a pár nap is maga volt a pokol, mert mindig azon járt az eszem, hogy biztonságban van-e. - Tűnj már innen, takarodj! - üvöltött rám, mintha egy kutya lennék, aki teljesen a szívéhez nőtt, de a saját érdekében meg kellett válnia tőle.

Nyüszítve fordítottam hátat neki, de két lépes után megálltam, és visszafordultam. Letojtam, hogy a másik négy fegyvert fog rám, elé sétáltam, és mint egy öleb, nekidöntöttem a fejem a lábának. Nagyon jól tudta, hogy miért tettem ezt. Mikor bezárva voltam, meg akart érinteni, most itt volt neki az esély, és ő élt is vele. Remegve bár, de éreztem, ahogy az ujjai végigszántottak a bundámon.

- Vigyázz magadra, gyűjtsd be a falkád, aztán találkozunk újra. Én megleszek - vette le rólam a kezét.

Csalódott voltam, amikor újra megfordultam, és futásnak eredtem Jinékkel. Gyűlöltem magam, amiért nem ragadtam meg, és vittem őt magammal, de nem tehettem. Ő így döntött. A kaputól még visszanéztem. Ott állt, és figyelt. Fájt, nagyon fájt, hogy el kellett hagynom őt, és ennek hangot is adtam az első vonyításommal, ami csakis neki szólt.