2.RÉSZ

Vissza kellett fognom magam, nagyon. Lehet, hogy az egyszerű raboknál biztonságos volt a jármű, amivel engem szállítottak, de én simán kitörhettem volna onnan, ha egy kicsit megerőltetem magam. Mégsem tettem, inkább behunyt szemekkel koncentráltam, hogy ne törjön elő belőlem a vadállat. Az ezredes és Suga elől ültek, csak egy kis nyílás kötött össze minket, de szerencsére nem beszéltek, sőt, szerintem még levegőt is alig vettek, hogy kevésbé idegesítsenek fel. Tényleg nagyon próbálkoztak, amit értékeltem is tőlük, éppen ezért nyugtatgattam magamat is, amit Kook egyre erősebb jelenléte csak megnehezített.

- Balra - szólaltam meg hirtelen, mire Suga olyan lendülettel vette be a kanyart, hogy eldőltem, de még időben visszanyertem az egyensúlyom. Túl erősen éreztem a fiú jelenlétét, ami az jelentette, hogy már nagyon közel volt, túl közel. - Állj meg, itt van előttünk - szorult ökölbe a kezem, és már az autó hátsó ajtaja előtt toporogtam.

- Hagyd őt életben, kérlek - hallottam meg az ezredes féltő hangját.

- Igyekszem. Álljanak készenlétben, ha meglátják - adtam tanácsot, mielőtt kiszálltam. Nagy szerencsémre, vagyis az emberek szerencséjére, az idióták olyan helyet választottak, ami messze volt a lakott részektől, így nem hatottak rám és a gyilkolási vágyamra.

Lassan haladtam a háromszintes raktárépület felé, hogy közben feltérképezzem a bent lévők számát és elhelyezkedésüket. Ezt is csak a kifinomult érzékszerveimnek köszönhettem, mert a szaguk és a mozgásuk már több tíz méterről elárulta őket.

- Legalább könnyű dolgom lesz - sóhajtottam fel hangosan, beletúrva a hajamba, amiből már csavarni lehetett az izzadságot. Nem tehettem róla, teljesen bepörögtem, felhergeltem magam, mégis rettegtem az egésztől. Mekkora az esély rá, hogy őt életben hagyom?Alapból egy többszörös gyilkosság után érek csak el hozzá, ráadásul szörnyalakban, amit el kell rejtenem előle. Semmiképp sem akartam bántani őt, mégis csábított, ahogy elképzeltem az ijedt tekintetét alattam, a hangos sikolyait, mielőtt átmetszem a torkát, és megbabonázva nézem a kifröccsenő, vörös vérét, ami azelőtt az ereiben csordogált.

- Rohadt életbe! - rúgtam be a hátsó ajtót, amivel nagyobb zajt nem is csaphattam volna egy mondhatni üres épületben. Ezt megcsináltam.

Hallottam, ahogy többen is megindultak a hangzavar irányába, ezért muszáj volt felvennem a szörny alakom, amit valamiért abban a pillanatban nem akartam, de nélküle nehezebb dolgom lett volna.

Ebben az alakomban pillanatok alatt kapaszkodtam fel a felettem futó csövekre, ahonnan biztonságos helyről várhattam őket. A fegyvereik nem igazán tudtak kárt tenni bennem, maximum egy kicsit kellemetlen érzés lett volna, de kerülni akartam a további felesleges zajokat. Gondolnom kellett az ezredes fiára is, aki valamiért nyugodtságot árasztott magából a harmadik emeleten. Tudta, hogy érte jöttek, de biztos nem számított rám, egy szörnyetegre, aki bár egyszer megmentette, lehet, most megöli. Nem teszek ilyet.

- Itt nincs, lehet, csak a szél csapta be - jelentek meg egyszerre négyen is.

- Egy bezárt vasajtót? Hülye vagy - csapta nyakon egyik a másikat. - De hát csak szembe velünk mehetett volna, lehet, elfutott inkább - vont vállat egy harmadik is.

- Lehet - egyezett bele a negyedik, és letudva a témát hátat fordítottak, hogy elmenjenek. Nagy kár volt, soha ne fordítsatok hátat egy ragadozónak. Halk puffanással ért a talpam a talajhoz, mire megperdültek, de a fegyvereiket nem volt idejük elsütni, mert addigra elvágtam a torkukat a karmommal.

- Túl könnyű, nem élvezem - morogtam csalódottan, de közben sietős léptekkel indultam el a lépcső felé. Nem volt sok időm, haladnom kellett.

A második emeleten számításaim szerint hárman tartózkodtak, akiket egyszerűen ki is kerülhettem volna, de nem. Ölni akartam, ez volt a legfőbb vágyam, és tettem is a kielégítése érdekében. Nagyon nem tetszett, hogy ennyire egyszerű dolgom volt, de nem tehettem mást. Jungkookra kellett koncentrálnom, miatta nem játszhattam az áldozataimmal, csak mielőbb el kellett tennem őket láb alól.

Unalmas volt. Sokkal többre számítottam olyanoktól, akik egy ezredes fiát rabolják el. Ezeket még az egyszerű katonák is el tudták volna intézni, nekem jelen sem kellett volna lennem. Mégis rám bízták a feladatot, tudva, hogy nem sok esélye van annak, hogy épségben ki is juttatom onnan a srácot.

- Nagyon profikat küldtek érted - hallottam mar a folyosón az elrablója hangját. Nem is tudta, mennyire profi vagyok.

- Apám a legjobb embereit szervezte be - válaszolt Kook nyugodt hangnemben.  Én az ajtó előtt álltam, és nyugtattam magam, hogy vissza tudjam venni az emberi alakom. Nem akartam, hogy így lásson.

- Ha ide bejönnek, nekik is annyi - hallottam a férfit, aki a kijelentése ellenére igenis félt. A remegő hangja elárulta. - Itt is vannak - szólalt meg, mikor lenyomtam a kilincset.

- Taehyung? - lepődött meg Kook, de abban a pillanatban két oldalról is golyózápor vett célba. Minden egyes találatot éreztem, de csak egy szúnyogcsípésnek feleltek meg, mégis gyorsan kellett cselekednem. Az egyik férfit egy pillanat alatt terítettem a földre, és izzó szemekkel gyilkoltam le. Abban a pillanatban nem érdekelt Jungkook rémült tekintete, ami a tarkómba fúródott, csak élveztem a pusztítást.

- Mi a halál vagy te? - kérdezte ijedten a fazon az ajtóig hátrálva, ahol kisietett. Nem rohantam utána, mivel tudtam, hogy messzire úgysem jut. Negyven-ötven km/órával vagyok képes futni, így nem menekülhetett. Helyette ott álltam pár lépésnyire a megkötözöttől, mélyeket lélegezve, pont, mint első alkalommal. Közben őt néztem. Az arcán több lilás-kékes folt is ékeskedett, ami feldühített. Bántották, ezt pedig nem bocsájthattam meg.

- Eloldozlak, te pedig azonnal takarodj el innen, ha élni akarsz. Apádék lent várnak egy rabszállítóval. Körülbelül tíz perced van, míg utolérlek. Nem akarlak bántani, de szabad vagyok és vérszomjas - informáltam gyorsan.

- Oké – biccentett elhaló hangon. Sietve odaléptem mellé, és egy laza mozdulattal téptem el két helyen a kötelet, ami lehullott róla. Nem vártam meg, míg elindult, inkább az elrablója után siettem. Újra felvettem a szörny alakom és a lépcsők fele felett átugrálva üldöztem az utolsó rohadékot. Egészen a hátsó udvarig ért el, ami meglepett. Egész gyors volt, mégsem eléggé.

- Takarodj, szörnyeteg! - lőtt újból rám párat. Egy egész órám rá fog menni, hogy kiszedegessem magamból a golyókat.

- Mihelyst megöltelek - ugrottam rá, és több helyen is megvágva a karmaimmal élveztem a sok-sok vért és az egyre elhalkuló jajveszékelését. Végezetül átharaptam a torkát, megadva neki ezzel a kegyelemdöfést.

Már csak egy baj volt:Jungkook. Hallottam és éreztem is, ahogy az első udvaron rohant át, kapkodva a levegőt, ezzel még inkább egy űzött vadhoz hasonlítva magát. Ösztönösen iramodtam utána, és még a betonplacc közepén a hátára tepertem.

- Tae... - pánikolt be, de nem ficánkolt. Próbálta lenyugtatni magát. Emlékezett arra, amit mondtam neki, hogy ha egyszer én vagy valamelyik társam megtámadná, ne akarjon menekülni, mert csak még inkább meg akarjuk ölni.

- V, engedd el őt! Megígérted, hogy nem bántod! – hallottam az apja kétségbeesett kiáltását. Megígértem, igen, de nem tehetek róla, a véremben van, így születtem.

- Taehyung, kérlek – erőltetett nyugalmat a hangjába, szinte teljesen eltüntetve belőle a remegést. Tényleg nem félt tőlem, vagy csak annyira erősen próbálta elhitetni velem, hogy sikerült is neki.

- Meg akarlak ölni – sziszegtem a sápadt arcába, egyik karmommal vékony karcolást húzva a nyakán, ahol megjelent egy vékony kis vörös csík, az ő vére. Miattam vérzett, akaratom ellenére is bántottam őt, az ösztöneim miatt, amik ezt váltották ki belőlem, pedig nem állt szándékomban kárt tenni benne.

- Nyugodj meg, te nem bántasz engem, nem akarsz. Azt mondtad, nem fogsz soha – jártatta a száját, figyelve, miket is mond, nehogy rosszul süljön el a dolog.

- V, szállj le szegényről! – rántott valaki le róla, ami egy pillanatnyi ideig meglepett, majd mikor felfogtam, mi is történt, rá akartam vetni magam, de nem sikerült.

- Rohadék – vicsorítottam rá dühösen, mert megzavarta a játékomat, aminek azért mélyen nagyon is örültem. Őszintén megmondva túl nagy volt a fejemben a káosz, nem tudtam kiigazodni azon, mit is akartam valójában. Az egyik felem Jungkook halálát, a másik pedig ennek az elkerülését szerette volna.

- Állíts magadon, Taehyung. Ennél te sokkal érettebb vagy – állt nem messze tőlem, és onnan magyarázott. Csak egy ugrás, és kettétépem, nem kellett volna több. A kinézete és öltözéke alapján a katonaságnak dolgozhatott, de én még egyszer sem láttam vagy éreztem az illatát a környékünkön. Valahonnan mégis ismerős volt, de bármennyire is próbáltam rájönni, honnan, nem akart sikerülni.

A nagy gondolkozásomból az zökkentett ki, hogy valaki próbált mögém osonni, amit nem gazán akartam hagyni, ezért megfordultam, és letepertem szerencsétlen Sugát, aki a kedvenc kis sokkolójával akart kiütni. Kivételesen nem sikerült neki a dolog.

- Nekem te is megfelelsz elsőnek – nyaltam végig az alsó ajkam.

- Kim Taehyung, azonnal ide mellém! – hallatszott a parancs, mire teljesen ledermedtem. A vezetéknevemmel együtt mondta ki a nevem, amit senki nem tett meg. Egyetlen egy ember tudta csak az alkotónkon kívül, és ő szerette is kimondani, ha nem tettem azt, amit akart. Lomhán, mégis eszméletlen boldogan szálltam le a szőke srácról, és lépkedtem a pasas felé. – Olyan értetlen lettél – csóválta a fejét, mikor odaértem mellé. – Húzz a helyedre! – adta ki a parancsot, kezével a szállító jármű elé mutatva. Én csak egy elégedetlen morgással tettem, amit akart, közben éreztem, hogy követ.

- Biztos a dolgában? – hallottam meg az ezredes hangját, ezért hátrafordultam. Nem lepődtem meg, amikor az egyenruhás is beszállt utánam.

- Semmi bajom nem lesz, engem nem fog bántani, túl régóta ismerem – vigyorgott büszkén a hülyéje, majd ránk zárták az ajtót. Én közben visszaváltoztam az emberi alakomba végre.

- Honnan veszed, hogy nem téplek szét? Öt éve elhagytál, mert a katonaság fontosabb volt neked. Elképzelni sem tudod, mennyire szarul esett nekem – ültem le a tőle legtávolabb eső sarokba. Igazat mondott, őt képtelen lettem volna bántani, olyan volt nekem, mintha a bátyám lett volna.

- Sajnálom, de megérthettél volna. Valamiből élnem is kellett. Ne haragudj, jó? – lépett oda mellém, hogy helyet foglaljon a jobb oldalamon. – Amúgy semmit sem változtál – ugrotta át gyorsan a témát, jelezve, hogy neki túl kényes.

- Mire gondolsz? – morogtam unott arckifejezéssel.

- Mindenre. Az emberi alakod is ugyanolyan, mint volt. A vékony, mégis erős testalkatod, a fekete hajad, és az a durcás fejed, ami mindig is jellemző volt rád. Talán kicsit férfiasabb lettél, már nincs annyira kölyök képed – csapott finoman vállon, amit csak tőle, vagy a társaimtól viseltem el.

- Huszonkét éves vagyok, Suho – forgattam meg a szemeim.

- Tudom. A szörnyalakod viszont jelentősen fejlődött. Gondolom, az eltűnésem  és az elfogásod közötti három évben jelentős mennyiségű génmanipuláción mentél keresztül – fejtette ki tömören a lényeget.

- Elvileg már csak az utolsó lenne vissza, hogy teljes legyek, de elfogtak, így elmaradt – vontam vállat, mintha nem is igazán érdekelt volna.

- Te honnan ismered Taehyungot? – jött a kérdés a kis ablakon keresztül Jungkooktól. Majdnem megöltem őt és a haverját is, emiatt nagyon ideges voltam. Teljesen elvesztettem az irányítást magam felett.

- Ez titok – válaszolt röviden a haverom. Nem, ő több volt annál.

- Taehyung, ő itt Suho, mától ő felügyel téged – mutatta be az alkotóm, amikor még csak tizenkét éves voltam. Ő akkor tizenhét. Nem értettem, hogy miért rakott mellém egy gyereket, hiszen akkor még ő is az volt.

- Minek ez nekem? – kérdeztem undorodva tőle. – Megölhetem? – mutattam a szőke gyerekre, aki csak fintorogva forgatta a szemeit. Neki sem volt kedve az egészhez.

- Nem. Ő azért van melletted, hogy tanulj valami jó modort is. Nem bánthatod! – Parancs volt, éreztem a hangján, abban az időben pedig nem szegültem ellen. Akkor még nem akartam mindenkit legyilkolni, aki a közelemben volt, mivel a kezelésem csak kezdetleges verzióban volt.

- Ez remek – fújtattam, és erősen meglöktem a vállammal, mikor elmentem mellette. Nagyon nem volt akkor még szimpatikus nekem.

De ez egyre inkább változott. Ő megértett engem, és az évek alatt rengeteg dologra megtanított. Engem és a többieket is ő tanított meg az írás-olvasás alapjaira, majd a térképek használatára és a matek alapelveire is.

- Minek tömöd a fejem ilyen marhaságokkal? Én gyilkolok, nem fogok egyetemet végezni – akadtam ki egyszer, amikor már tele volt a fejem a sok hülyeséggel.

- Nem árt, ha tudod, még jól jöhet – jött a megszokott sablon szövegével. Idővel persze haladtam a szörnnyé válás felé, emiatt egyre többször próbáltam megtámadni, amit általában sikerült hárítania, de egyszer nem. Akkor nagyon kevésen múlott, hogy ott helyben nem halt meg, a kezeim között. Az alkotónk ápolta hetekig, engem pedig a közelébe sem engedett.

Akkor még tudtam, mi az a bűntudat, mert teljesen magamba fordultam. Féltem, hogy elveszítem őt, az egyetlen embert, akit annyira közel engedtem magamhoz, mint még soha senkit. Szerencsére túlélte, de a nyakán és hátán ott maradtak a hosszú hegek, amiket én okoztam neki. Onnantól kezdve mindig hallgattam rá, ő tudott nekem parancsolni, mert engedelmeskedtem neki. Ő az én egyetlen barátom, akiért tényleg képes lettem volna legyilkolni az egész várost, ha kellett volna.

- Taehyung, merre jársz? – csattant Suho tenyere a nyakamon, mire idegesen kaptam azt el, majd engedtem is el rögtön, mikor realizálódott bennem, ki is volt az.

- Sehol – ráztam meg a fejem, közben akaratlanul is a nyakára tévedt a tekintetem, ahol a heg volt.

- Akkor kifelé, ezt a sok golyót is el kellene tüntetni belőled – biccentett a nyitott ajtó felé, ami a megszokott ketrecembe nyílt. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy mennyire ki kellett már mennem a mosdóba, ezért egyenesen oda viharzottam, magamra csapva az ajtót.

- Szóval itt élsz két éve – jelentette ki csak úgy, mintha tök természetes lett volna, hogy valaki a rácsaimon belül tartózkodik.

- Aha – huppantam le az ágyamra, levettem a pólóm, és onnan figyeltem. Nála egyáltalán nem aktiválódott a gyilkolási ösztönöm, mivel falkatagnak tartottam.

- Figyelj, valami nagyon fontosat kell elmondanom neked, de az autóban nem tehettem meg – ült le mellém az ágyra, és egy kis csipesszel kezdte el a már régen megszokott munkáját. Egyáltalán nem fájt, sőt, alig éreztem, ahogy egyenként távolította el belőlem a lövedékeket.

- Mi lenne az? – Kérdeztem kíváncsian.

- Mivel te két éve nem tudsz semmit a többiekről, ezért nekem kell elmondanom neked. Pár hónapja összefutottam Jinnel a szomszédos városban…

-  Mi van velük? – vágtam közbe a kérdésemmel, mert tényleg semmit nem tudtam róluk.

- Az alkotótok, Joonho egy éve új fajt próbált létrehozni, a tudomásom szerint öten vannak. Messze nem olyanok, mint ti. Nekik nincs emberi tudatuk, csak állati, érted, mire gondolok. Ők csak ölnek, mindent és mindenkit, aki él és mozog, legyen állat vagy ember, néha még egymást is. A lényeg, hogy Youngjae-n kívül mind a nyolc társad elszökött a rejtekhelyetekről, és most szabadon gyilkolásznak.

- Minek hozott létre olyanokat?

- Nem tudják ők sem, de most mindenkit üldöznek, hogy visszavigyék őket. A társaid menekülnek jelenleg.

- És miért mondod ezt el nekem? Innen semmit sem tehetek – álltam fel idegesen.

- Tudod, apám révén elég nagy előnyre tettem szert a katonaságnál. Már beszéltem velük arról, hogy a te segítségeddel összegyűjthetjük a másik nyolc hozzád hasonlót is, így csökkentjük a gyilkolászást – fejtette ki a mondandóját.

- Te komolyan azt hiszed, hogy segítek elkapni a barátaimat, hogy ilyen életük legyen? Hülyének nézel te engem?! – kezdtem el vele üvöltözni. Hogyan képzelhetett mégis ilyet, ki a franc lett ez az ember?

- V, értsd meg, most, hogy a városban gyilkolnak, már nem ugyanaz, mint amikor parancsra tettétek. Itt több millió emberről van szó – állt fel ő is.

- Én ezt nem teszem meg, miattam nem fognak ugyanide kerülni. Nem vagyunk senkinek a cirkuszi majmai, hogy ketrecbe zárva éljünk. Nem tehetünk róla, hogy azok vagyunk, amik, nem mi akartuk, mi is csak áldozatok vagyunk – sziszegtem dühösen, összeszorított állkapoccsal, mert kezdtem nagyon ingerült állapotba kerülni.

- Nem lesztek ide bezárva! – kiabálta el magát, mikor látta, hogy már nem igazán figyelek rá.

- Azt ne mondd, hogy szabadon futkározhatunk majd – vágtam neki oda gúnyosan.

- Egy hivatalos szerződést írtunk alá, miszerint ha segítesz összegyűjteni őket, és elfogni Youngjae-t, a másik három akármit és Joonhót, akkor ti kilencen vagy tízen egy elzárt szigetre kerülhettek – mondta, miközben az orrnyergét masszírozta.

- Ugyan, Suho, ezt te el is hiszed?

- Ott voltam, több ügyvéddel is átnézettük a szerződést, ami hivatalos. Neked is jobb lenne egy olyan helyen, mint ebben a kis lyukban – mutatott körbe.

- Nem tudom, Suho, én nem tudom – ráztam meg a fejem, és befeküdtem a takaró alá. Nem akartam többet vele beszélni, jobb lett volna, ha nem is keresett volna meg. Gondolhattam volna, hogy öt év után nem azért jött hozzám, hogy a múltról beszélgessünk, de erre nem számítottam.

- Taehyung, kérlek – próbálkozott tovább, de már csak nem is figyeltem rá, nem akartam. – Azért gondold át, sokkal jobb lenne nektek – mondta még utoljára, majd csak a távolodó lépteit hallottam.

Suhóban bíztam, tudtam, hogy ő nem akar nekem rosszat, de a többi emberben nem tudtam. Ők mások, soha nem lehet kiigazodni rajtuk, mert mindig van hátsó szándékuk. Nem tudtam mit is kellene tennem. Ha igazat mondott a barátom, akkor tényleg sokkal jobb lett volna nekünk egy elkülönített helyen, ahol senkit sem bánthattunk, még ha ez is volt a legjobb dolog az életünkben. Talán áttértünk volna az állatok gyilkolására, bár nem lehet előre tudni. Fogalmam sem volt, mit is tegyek, mi lenne a legjobb és leghelyesebb döntés, amivel jól járnánk.