1.RÉSZ

Utálnak, mindenki utál. Vagyis ezt hittem sokáig, egészen addig, amíg át nem kerültem ebbe a cellába, amit azok az emberek intéztek el nekem, akik próbálnak megérteni, akik nem hisznek el mindent, amit hallanak, hanem hinni akarnak bennem, úgy is, hogy nem ismernek, nem tudják ki is vagyok. Nem igazán tudom megérteni őket, mert nálam jobban kevesen tudják, hogy milyen is vagyok.

Miért akarnak bízni bennem, miért akarják abba a tudatba ringatni magukat, hogy egyszer megváltozhatok, mikor semmi esély sincs rá? Nem azért, mert nem akarok, hanem mert képtelenség, ez nem rajtam múlik. Nem tehetek semmit az ellen, ami vagyok, így láttam meg a napvilágot, és amióta az eszemet tudom, erre lettem kiképezve.

Gyilkolnom kell, nem csak azt, aki rossz, hanem mindenkit, aki él és mozog. Nem számít, hogy férfi vagy nő, gyerek vagy felnőtt, egészséges vagy beteg, pusztulniuk kell, ez a sorsuk, ha megtalálom őket. És mi a legrosszabb az egészben? Élvezem csinálni, boldogsággal tölt el, ha látom a kezeim között vergődni az áldozataim, segítségért kiáltva, végül kiadva magukból az utolsó szuszt is. Nem vagyok pszichopata, csak éppen ezért születtem a világra, és ez ad nekem okot az életre.

Tudom, hogy furán hangzik, de ez vagyok én, egy szörnyeteg, akit kilenc másik hozzám hasonló gyilkosnak alkottak meg, hogy pusztítsunk. Igazából a katonaság és a hozzájuk hasonlók ellen lettünk teremtve, de a projekt több helyen is elbukott, amikor nem hallgattunk a parancsokra, és öltünk mindenkit, akihez éppen kedvünk volt. Csak az alkotónkat hagytuk életben a titkos rejtekhelyünkön, a civilizációtól eldugott laborban. Mint kiderült, őt nem zavarták a tetteink, neki ténylegesen beteg elméje volt. Nem volt olyan, mint mi, rendes, hús-vér ember volt, mégis nagyon egyezett a viselkedése a mienkkel. Ő is szörnyeteg volt, csak másként, mint mi.

- Mi a helyzet? – lépett valaki a ketrechez, mire ösztönösen ugrottam a rács felé, hogy elkapjam, pedig őt nem akartam bántani, semmiképp sem.

- Fogoly vagyok, mi lenne? – néztem körbe, átsétálva a másik oldalra. Nem akartam túl közel lenni hozzá, mert még mindig rettentően erős volt a késztetés, hogy széttépjem. Egy évig a katonaság bázisán egy alagsori, jól védett cellában voltam, ahol nem volt ablak, se semmi, csak a lámpa adott fényt. Többször is próbáltak elvinni onnan vizsgálatokra, de amint belépett valaki a rácson belülre, vagy karnyújtásnyira került tőlem, az már nem ment el onnan élve.

Most pedig, lassan egy újabb éve, a társadalom kedvesebb felének és a tüntetésüknek köszönhetően egy úgymond kifutóba kerültem az udvaron, mint valami állatkerti fenevad. Szökésre gondolnom sem kellett, mert minden oldalról árammal ellátott rács vett körül, nem kis feszültséggel ellátva, így biztosítva őket a haláltól. A kennelem egyik oldala egy kicsi, betonból épített helyiségbe vezetett, amiben volt egy ágy, egy WC és egy csap. Nagy valószínűséggel a kinti, már nem használt mosdót alakították át nekem. Úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi majom, de legalább nőtt a szabadságérzetem.

- Sajnos ennél több szabadságot nem fogsz kapni, ezt is nehezen érték el a polgárok. Rengeteg botrány volt miatta, mivel a legtöbben a halálodat kívánják – mesélte helyet foglalva a kis padon, ami ott volt.

- Csodálkozom is, hogy még élek. Nekem nem lenne szabad, ezzel te is tisztában vagy. Csak gyilkolni tudok, és rettentően akarok is már – mondtam gúnyosan, de tudtam, hogy őt ezzel nem ijesztem meg.

- Ne mondj ilyeneket, engem sem öltél meg akkor, pedig ott volt rá a lehetőséged – emlékeztetett arra a helyzetre.

Az erdőben futottam, éppen az egyik akcióm helyszínéről visszafelé a laborhoz. Csak pár eltévedt turistát kellett kivégeznem, akik már közelebb voltak a rejtekhelyünkhöz, mint kellett volna. Általában én voltam az, aki a legtöbb ilyen helyzetet elrendezte, mert tiszta és alapos munkát végeztem. Soha senki nem jött még rá, hogy mi folyik az erdő sűrűjében.

Viszont nem szerettem sokáig kint tartózkodni, mert veszélyes volt, ezért siettem vissza akkor is. Még messze jártam, amikor meghallottam valakinek a segítségkérését. Jó messze lehetett, még bőven a határunkon kívül. Próbáltam nem tudomást venni róla, hogy ne menjek oda, és öljem meg, de nem bírtam ellenállni a kétségbeesett kiáltásoknak.

Amikor odaértem a sziklákhoz, egy majdnem velem egyidős fiút láttam közöttük, ahogy próbálta kiszabadítani magát. Biztos megcsúszott, és beszorult a lába, sebet is ejtve rajta, mert érezni lehetett a vér szagát, ami csak nehezítette az ellenállásom.

- Segíts, kérlek – nyöszörögte, mikor észrevett.

Segítsek? Tőlem nem várhatott más segítséget, mint azt, hogy könnyítek a szenvedésén, és megölöm. De nem, nem voltam képes rávetni magam, és széttépni, valamiért nem. Csak álltam ott megdermedve, küzdve az ösztöneimmel. Egy biztos volt, nem maradhattam ott, mielőbb el kellett tűnnöm, hogy ne jelentsek rá veszélyt.

Sietve fordítottam neki hátat, és szaladtam be a fák sűrűjébe, minél messzebb tőle. De a szemeim előtt ott lebegett az arca, és a hangja is. Ha nem én, akkor majd a vadak támadják meg, vagy közülünk valamelyik. Semmiképp sem marad életben.

Azzal a lendülettel fordultam is vissza, majd megálltam ugyanott.

- Tudtam, hogy nem hagysz cserben – sóhajtott fel megkönnyebbülten, de látszott az arcán, hogy fájdalmai vannak. Lassú, szinte alig észrevehető tempóban indultam el felé, összeszorított fogakkal és öklökkel.

- Maradj…nyugton – préseltem ki nehezen a szavakat, minden erőmmel arra koncentrálva, hogy életben hagyjam. Lassan guggoltam le a beszorult lábához, amin a nadrágot már teljesen átáztatta a vére. Elfordulva ráültem az egyik köre, a másiknak meg nekitámasztottam lábaim. – Ha szólok, próbáld kihúzni – adtam neki az információt, és minden erőm összekaparva nekifeszültem, hogy valamennyire elmozdítsam a követ. Szerencsére sokkal nagyobb fizikai erővel rendelkezem, mint az emberek, így nem volt annyira vészes, de könnyű sem. – Húzd! – kiabáltam rá, mire kínkeservesen kiszenvedte a végtagját a fogságból.

- Köszönöm – kezdett el hálálkodni.

- Innen már boldogulsz? – kérdeztem eltávolodva tőle. Túl sok volt a vér, nekem pedig kezdett fogyni a türelmem.

- Apa és a haverom itt vannak nem messze, ha addig elkísérnél… - kezdett bele. Hogy minél előbb túlessek az egészen, sietve összekapartam a földről.

- Menjünk – sziszegtem, miközben minden porcikám remegett. Ölni akartam, de közben mégsem. Ezalatt alaposan szemügyre vettem. Koromfekete haja volt, kis sovány testalkata, és gyönyörű fekete szemei.

- Rendben – kezdett el lépni, de már a mozdulat felénél összeesett.

- Rohadt életbe!– túrtam bele a hajamba, kezdve elveszíteni a józan eszem. Újra felállítottam, és a hátamra kaptam. Idegesített a tudat, hogy hozzámért, hogy még élt, hogy a nyakamba szuszogott.

Tartva egy bizonyos tempót, sietve haladtam arrafelé, amerre mondta. Majdnem teljesen kint az erdőből találtam rájuk, szerencséjükre. Ha beljebb kerültek volna, már ők sem élnének.

- Itt van – mutatott a fekete terepjáróra, ami mellett egy szőke srác állt és a férfi.

- Mi történt? – kérdezte egyből a pasas.

- Vegye át – tettem le a fiút a hátamról, mire megtartotta. – Sziasztok, viszlát – intettem gyorsan, és elindultam vissza. Túl sok volt már a három együtt, nehezen bírtam csak türtőztetni magam.

 - Mi a neved? – hallottam még a kérdést a sebesülttől.

- Taehyung! – kiabáltam vissza, meg sem fordulva. Meglepődtem saját magamon, soha nem mondtam senkinek sem el a valódi nevem. Mindenki csak V-nek hívott.

- Köszönöm, Tae. Én Jungkook vagyok, remélem, egyszer meghálálhatom – mondta, de már csak nagyon halkan hallottam. Ezután szélsebesen rohantam vissza a helyünkre, ahol senkinek nem mondtam semmit az egészről. De a fiú neve belevésődött az elmémbe az arcával együtt.

Ők hárman voltak az egyetlenek, akik túlélték a velem való találkozást, ami tényleg csodának számít. Soha senkit nem hagytam életben, főleg nem ilyen könnyű prédákat. Mégis mindhárman éltek, és a sors úgy akarta, hogy újra találkozzunk.

- Tényleg, kajás vagy? – sietett hátrébb, és hozta magával a már megszokott ebédes dobozát, amiben félig átsült hús volt, a kedvenc kajám.

- Még szép – figyeltem távolabbról, ahogy kinyitotta a dobozt.

- Meg sem kérdezem, hogy tudod-e, mi van benne – pillantott rám mosolyogva.

- Már rég tudtam, éreztem az illatát – válaszoltam neki a ki nem mondott kérdésére.

- Akkor jó étvágyat – kapcsolta le egy pillanatra a bejáratnál az áramot, majd kinyitotta azt, és letette a földre a tálat, azután visszacsukta. Mindezt halál nyugalommal, egy cseppnyi félelem nélkül.

- Miért csinálod ezt? Miért kockáztatod az életed nap mint nap? – ültem le a tál mellé, és eszegetni kezdtem a kis falatokat.

- Mert tudom, hogy nem fogsz bántani. Miért nem mesélsz nekem magadról? Hogy mi vagy valójában, vagy a múltadról.Évek óta itt vagy, de semmit nem tudok rólad – ült vissza a padjára, és onnan kérdezősködött.

- Egyszer talán megtudod, ha lesz rá alkalom. De utána már nem fogsz többet jönni hozzám, nem akarsz majd a közelemben lenni – jósoltam meg neki, hogy hogyan is viselkedne, ha leleplezném előtte a valódi énem. Azt, akit rejtegetek magamban.

- Amikor elkaptunk, hagytad magad, igaz? – tett fel egy újabb kérdést.

- Nem – hazudtam egyből, rezzenéstelen arccal. Még szép, hogy hagytam magam, de csakis miatta, hogy ne tegyek kárt benne.

Semmi előjele nem volt, hogy jönnek. Fáradt voltam, éhes és agresszív, emiatt nem gondolkoztam épp ésszel, ami miatt nem éreztem meg időben a szagukat, és nem hallottam meg őket. Egyszer sikerült elmenekülnöm előlük, de akkor mindet megöltem. Itt már menekülni késő volt, túl késő, ezért próbáltam rejtőzni, jobb esetben legyilkoltam volna mindenkit. Megtehettem volna, megvolt hozzá az erőm.

- Valahol erre lesz – hallottam meg a hangjukat az alattam és a felettem lévő emeleten is. Csapdába estem, ami miatt még idegesebb lettem. Lefelé felesleges lett volna menekülnöm, ezért felfelé vettem az irányt, szembe az üldözőimmel.

- Itt van! – kiabálták el magukat, rám szegezve a fegyverüket. Ugyan már…

- Ne lőjetek, csak felidegesítjük – szólt rájuk egy ismerős hang. Nem emlékeztem, honnan volt ismerős, de az volt.

- Ezredes, ne öljük meg – hallottam egy halk motyogást, mire azonnal hátrafordultam a hangok irányába. Ő állt velem szemben, fegyvert fogva rám, az apjával és a haverjával együtt.

- Jungkook – ejtettem ki a nevét, amit nem voltam képes elfelejteni, akkor már több év alatt sem. Meghallva a nevét egy pillanatra lejjebb engedte a fegyverét.

- Te vagy… Taehyung? – rakta le végül a kezéből a pisztolyt, és lassan felém indult.

- Jungkook! – szólt rá a szőke haverja.

- Nyugi. Emlékszel? Ő mentett meg három éve az erdőben. Ő az a fekete hajú, vékony, kedves fiú – intette le a srácot. Túl felelőtlen volt.

- Kookie, ő a sorozatgyilkos – tette az apja a fiú vállára a kezét, mire az megállt. Kérdően nézett felém, tőlem várt választ.

- De a gyilkos valami szörnyeteg, ő ember. Nézd meg, mindene rendben van – mutatott rám, de már nem volt olyan biztos a dolgában. – Tényleg te vagy?

- Én vagyok – válaszoltam őszintén. Mi értelme lett volna hazudnom? Rajta kívül mindenki tudta, hogy én vagyok az.

- Mióta?

- Amióta megszülettem.

- Te ölted meg azt a sok katonát is? – kezdett sápadni. Félt tőlem egy kicsit, éreztem rajta.

- Én – mondtam rezzenéstelenül. Egyáltalán nem volt bűntudatom, ahogy sohasem. Egyetlenegy gyilkosságom után sem éreztem semmit sem, teljesen természetesnek vettem.

- Ezt már vehetjük vallomásnak is – sokkolt valaki hátulról, akiről rég tudtam, hogy ott van, csak próbáltam nem reagálni rá.

Utána már a cellámban ébredtem fel, ami előtt ott állt Kookie, és próbált naponta faggatni, reménytelenül.

- Túl kíváncsi vagy – kaptam be az utolsó falatot is, és odalöktem a tálkát az ajtóba, majd átmentem a másik oldalra, hagyva, hogy elvegye onnan. Egyedül csak ő csinálta ezt meg, senki más. Nem merték kinyitni az ajtót, de még a rács közelébe se jöttek soha nappal. Tanultak a történtekből, ezért általában éjjelente, amikor alszok, olyankor csempészik be a kajámat, azt gondolva, hogy nem tudok róla, mikor vannak ott. Szerencséjükre túl lassan ébredek fel ahhoz teljesen, hogy megtámadjam őket.

- Tegnap megint gyilkosság történt, egy esti kocogót téptek szét két várossal arrébb - pakolta el a cuccát. – Valami tipp? – emelte rám fürkészően a tekintetét.

- Hát én biztos nem voltam – vontam vállat, és hanyattfeküdtem a meleg betonon.

- Megpróbálnál egyszer kedvesebb lenni? – morogta engem bámulva.

- Nem tudom, hogy kell. Én gyilkolok, nem kedveskedek.

- Reménytelen vagy – sóhajtotta. – Majd jövök megint, szia – intett, és indult is. Nem szerettem, ha elment, de azt sem, ha a közelemben volt. Mindig féltem, hogy egyszer kárt teszek benne, hogy elkapom egy legközelebbi alkalommal, és csillapítom rajta az ösztöneimet, amik belülről marnak el.

Túl sok volt a két év, amit a rácsokon belül töltöttem el. Teljesen unalmasan teltek a napjaim. Egyedül nem voltam egyszer sem, mert mindig megbámultak a katonák, vagy beszólogattak, de csak kellő távolságból. Nem egyszer volt, hogy elfelejtettem az áramot, és nekirontottam a kerítésnek, nem kis fájdalmat okozva ezzel magamnak. Ilyenkor csak röhögtek egy jót. Persze ha egyszer kijutnék, nem hiszem, hogy lenne hozzá kedvük, inkább az életükért könyörögnének.

Kaját kétszer kaptam egy nap. Éjjel, amikor becsempészték reggelre, és késő délután Jungkooktól. Nem vitték túlzásba az etetésem, de azért nem is éheztem, pont megvoltam egész nap, amúgy is csak feküdtem és süttettem a hasamat.

- Héj, szörnyeteg, kelj fel! – verte az ezredes a rácsot, amiben lekapcsolta az áramot. Már a hangjából éreztem, hogy nagyon feszült. Valami aggasztotta, nagyon.

- Mi van? – bújtam elő a kis kuckómból, eltakarva a szemem a vakító fény elől.

- Hol van Jungkook? – kérdezte ingerülten.

- Nálam nincs, mint láthatja – mutattam körbe.

- Tudom, hogy érzed, merre van, mondd el! – parancsolt rám, ezzel engem is felhergelve.

- Tegnap a szokásos időben elment tőlem a városba. Magának kellene tudnia, merre van – morogtam, egyre közelebb lépve a kerítésemhez. – Mi van vele? – álltam meg kétlépésnyire tőle.

- Elfogták valakik. Megölik, ha nem teszem, amit mondanak. De tudom, hogy te érzed őt, és hogy merre van. Áruld el, kérlek. – Elrabolták. Ha bármi baja lesz, én megölöm az egész várost. Próbáltam nagyon mélyet szippantani a levegőben, de az elzárt hely miatt nem sokat éreztem, pedig rendes környezetben körülbelül két kilométerig is megérzem a prédám szagát.

- Csúsztassa be – mutattam a kezében lévő térképre, amit betuszkolt a kicsi résen. Leterítettem a földre, és nagyjából megmutattam az utat. - Eddig érzem tisztán, de nem itt van. Innen sajnos nem tudom megmondani – adtam neki vissza. Én is feszült lettem amiatt, hogy mi lehetett vele.

- Rendben – csukta össze a térképet, és elsietett. Esélytelen volt, hogy megtalálja. Az általam bejelölt helytől bármilyen messze lehetett, ahol én már nem éreztem.

Egész nap idegesen mászkáltam egyik sarokból a másikba, várva valami fejleményt, de semmi. Már egészen sötétedett, amikor megint megjelent az ezredes.

- Meg tudod találni, ha kiengedlek? – kérdezte letörten.

- Meg.

- Életben hagyod, ha megtalálod?

- Őt igen – válaszoltam őszintén. Őt nem bántanám, de mindenki mást legyilkolnék.

- Beszéltem a fő feletteseimmel. Az életemmel játszok, ha kiviszlek innen, és nem hozlak vissza. De legalább a fiam meneküljön meg – túrt bele a hajába. Az ezredessel nem volt bajom, ő soha nem bántott, mindig próbált kedves lenni.

- Van rajtam nyomkövető, ezt nem tudom leszedni – mutattam a nyakamon ékeskedő nyakörvre, amit már ezerszer próbáltam lefejteni magamról, de rájöttem, hogy maximum a fejemmel együtt távolítható el.

- Szóval visszajössz? – nézett hitetlenkedve rám.

- Majd kiderül, először hadd hozzam el Kookie-t, és gyilkolhassak végre– dörmögtem unottan.

- Akkor szedd össze magad, hogy ne tépj szét senkit. Mindjárt megyünk – gurult be egy rabszállító autó az udvarra, úgy megállva, hogy a nyitott hátsó ajtaja az én ajtómra nyíljon. Próbáltam magabiztosan elindulni felé, de valójában rettegtem. Féltem mi lesz azután, hogy kiteszem a lábam a cellámból. Mindenkit megölök, vagy tényleg képes leszek-e Jungkook megmentésére koncentrálni ahelyett, hogy elmenekülnék?

Prológus

Rengetegen elítélnek, gyűlölnek és a halálomat kívánják, csak azért, mert hallottak rólam pár dolgot. Nem tagadom, minden igaz. Minden egyes szörnyűséget elkövettem, sőt, még többet is, mint amiről tudnak. Egy vérbeli gyilkos voltam, és még mindig az vagyok, de próbálom elnyomni magamban ezt a rémes késztetést, nem sok sikerrel.  Pedig szeretnék én is normális életet élni, azokkal, akiket szeretek, akik közel állnak hozzám. Viszont amíg ő él, addig ez nem fog megtörténni. Mindent meg fog tenni, hogy visszaszerezzen magának engem és a társaimat is, bármibe is kerül ez neki. Emiatt sajnos nem tudom, hogy van-e esélyünk arra, hogy beilleszkedjünk a társadalomba, és boldogok lehessünk, mint a normális emberek, vagy maradunk azok, akik most vagyunk…