2.RÉSZ

Vissza kellett fognom magam, nagyon. Lehet, hogy az egyszerű raboknál biztonságos volt a jármű, amivel engem szállítottak, de én simán kitörhettem volna onnan, ha egy kicsit megerőltetem magam. Mégsem tettem, inkább behunyt szemekkel koncentráltam, hogy ne törjön elő belőlem a vadállat. Az ezredes és Suga elől ültek, csak egy kis nyílás kötött össze minket, de szerencsére nem beszéltek, sőt, szerintem még levegőt is alig vettek, hogy kevésbé idegesítsenek fel. Tényleg nagyon próbálkoztak, amit értékeltem is tőlük, éppen ezért nyugtatgattam magamat is, amit Kook egyre erősebb jelenléte csak megnehezített.

- Balra - szólaltam meg hirtelen, mire Suga olyan lendülettel vette be a kanyart, hogy eldőltem, de még időben visszanyertem az egyensúlyom. Túl erősen éreztem a fiú jelenlétét, ami az jelentette, hogy már nagyon közel volt, túl közel. - Állj meg, itt van előttünk - szorult ökölbe a kezem, és már az autó hátsó ajtaja előtt toporogtam.

- Hagyd őt életben, kérlek - hallottam meg az ezredes féltő hangját.

- Igyekszem. Álljanak készenlétben, ha meglátják - adtam tanácsot, mielőtt kiszálltam. Nagy szerencsémre, vagyis az emberek szerencséjére, az idióták olyan helyet választottak, ami messze volt a lakott részektől, így nem hatottak rám és a gyilkolási vágyamra.

Lassan haladtam a háromszintes raktárépület felé, hogy közben feltérképezzem a bent lévők számát és elhelyezkedésüket. Ezt is csak a kifinomult érzékszerveimnek köszönhettem, mert a szaguk és a mozgásuk már több tíz méterről elárulta őket.

- Legalább könnyű dolgom lesz - sóhajtottam fel hangosan, beletúrva a hajamba, amiből már csavarni lehetett az izzadságot. Nem tehettem róla, teljesen bepörögtem, felhergeltem magam, mégis rettegtem az egésztől. Mekkora az esély rá, hogy őt életben hagyom?Alapból egy többszörös gyilkosság után érek csak el hozzá, ráadásul szörnyalakban, amit el kell rejtenem előle. Semmiképp sem akartam bántani őt, mégis csábított, ahogy elképzeltem az ijedt tekintetét alattam, a hangos sikolyait, mielőtt átmetszem a torkát, és megbabonázva nézem a kifröccsenő, vörös vérét, ami azelőtt az ereiben csordogált.

- Rohadt életbe! - rúgtam be a hátsó ajtót, amivel nagyobb zajt nem is csaphattam volna egy mondhatni üres épületben. Ezt megcsináltam.

Hallottam, ahogy többen is megindultak a hangzavar irányába, ezért muszáj volt felvennem a szörny alakom, amit valamiért abban a pillanatban nem akartam, de nélküle nehezebb dolgom lett volna.

Ebben az alakomban pillanatok alatt kapaszkodtam fel a felettem futó csövekre, ahonnan biztonságos helyről várhattam őket. A fegyvereik nem igazán tudtak kárt tenni bennem, maximum egy kicsit kellemetlen érzés lett volna, de kerülni akartam a további felesleges zajokat. Gondolnom kellett az ezredes fiára is, aki valamiért nyugodtságot árasztott magából a harmadik emeleten. Tudta, hogy érte jöttek, de biztos nem számított rám, egy szörnyetegre, aki bár egyszer megmentette, lehet, most megöli. Nem teszek ilyet.

- Itt nincs, lehet, csak a szél csapta be - jelentek meg egyszerre négyen is.

- Egy bezárt vasajtót? Hülye vagy - csapta nyakon egyik a másikat. - De hát csak szembe velünk mehetett volna, lehet, elfutott inkább - vont vállat egy harmadik is.

- Lehet - egyezett bele a negyedik, és letudva a témát hátat fordítottak, hogy elmenjenek. Nagy kár volt, soha ne fordítsatok hátat egy ragadozónak. Halk puffanással ért a talpam a talajhoz, mire megperdültek, de a fegyvereiket nem volt idejük elsütni, mert addigra elvágtam a torkukat a karmommal.

- Túl könnyű, nem élvezem - morogtam csalódottan, de közben sietős léptekkel indultam el a lépcső felé. Nem volt sok időm, haladnom kellett.

A második emeleten számításaim szerint hárman tartózkodtak, akiket egyszerűen ki is kerülhettem volna, de nem. Ölni akartam, ez volt a legfőbb vágyam, és tettem is a kielégítése érdekében. Nagyon nem tetszett, hogy ennyire egyszerű dolgom volt, de nem tehettem mást. Jungkookra kellett koncentrálnom, miatta nem játszhattam az áldozataimmal, csak mielőbb el kellett tennem őket láb alól.

Unalmas volt. Sokkal többre számítottam olyanoktól, akik egy ezredes fiát rabolják el. Ezeket még az egyszerű katonák is el tudták volna intézni, nekem jelen sem kellett volna lennem. Mégis rám bízták a feladatot, tudva, hogy nem sok esélye van annak, hogy épségben ki is juttatom onnan a srácot.

- Nagyon profikat küldtek érted - hallottam mar a folyosón az elrablója hangját. Nem is tudta, mennyire profi vagyok.

- Apám a legjobb embereit szervezte be - válaszolt Kook nyugodt hangnemben.  Én az ajtó előtt álltam, és nyugtattam magam, hogy vissza tudjam venni az emberi alakom. Nem akartam, hogy így lásson.

- Ha ide bejönnek, nekik is annyi - hallottam a férfit, aki a kijelentése ellenére igenis félt. A remegő hangja elárulta. - Itt is vannak - szólalt meg, mikor lenyomtam a kilincset.

- Taehyung? - lepődött meg Kook, de abban a pillanatban két oldalról is golyózápor vett célba. Minden egyes találatot éreztem, de csak egy szúnyogcsípésnek feleltek meg, mégis gyorsan kellett cselekednem. Az egyik férfit egy pillanat alatt terítettem a földre, és izzó szemekkel gyilkoltam le. Abban a pillanatban nem érdekelt Jungkook rémült tekintete, ami a tarkómba fúródott, csak élveztem a pusztítást.

- Mi a halál vagy te? - kérdezte ijedten a fazon az ajtóig hátrálva, ahol kisietett. Nem rohantam utána, mivel tudtam, hogy messzire úgysem jut. Negyven-ötven km/órával vagyok képes futni, így nem menekülhetett. Helyette ott álltam pár lépésnyire a megkötözöttől, mélyeket lélegezve, pont, mint első alkalommal. Közben őt néztem. Az arcán több lilás-kékes folt is ékeskedett, ami feldühített. Bántották, ezt pedig nem bocsájthattam meg.

- Eloldozlak, te pedig azonnal takarodj el innen, ha élni akarsz. Apádék lent várnak egy rabszállítóval. Körülbelül tíz perced van, míg utolérlek. Nem akarlak bántani, de szabad vagyok és vérszomjas - informáltam gyorsan.

- Oké – biccentett elhaló hangon. Sietve odaléptem mellé, és egy laza mozdulattal téptem el két helyen a kötelet, ami lehullott róla. Nem vártam meg, míg elindult, inkább az elrablója után siettem. Újra felvettem a szörny alakom és a lépcsők fele felett átugrálva üldöztem az utolsó rohadékot. Egészen a hátsó udvarig ért el, ami meglepett. Egész gyors volt, mégsem eléggé.

- Takarodj, szörnyeteg! - lőtt újból rám párat. Egy egész órám rá fog menni, hogy kiszedegessem magamból a golyókat.

- Mihelyst megöltelek - ugrottam rá, és több helyen is megvágva a karmaimmal élveztem a sok-sok vért és az egyre elhalkuló jajveszékelését. Végezetül átharaptam a torkát, megadva neki ezzel a kegyelemdöfést.

Már csak egy baj volt:Jungkook. Hallottam és éreztem is, ahogy az első udvaron rohant át, kapkodva a levegőt, ezzel még inkább egy űzött vadhoz hasonlítva magát. Ösztönösen iramodtam utána, és még a betonplacc közepén a hátára tepertem.

- Tae... - pánikolt be, de nem ficánkolt. Próbálta lenyugtatni magát. Emlékezett arra, amit mondtam neki, hogy ha egyszer én vagy valamelyik társam megtámadná, ne akarjon menekülni, mert csak még inkább meg akarjuk ölni.

- V, engedd el őt! Megígérted, hogy nem bántod! – hallottam az apja kétségbeesett kiáltását. Megígértem, igen, de nem tehetek róla, a véremben van, így születtem.

- Taehyung, kérlek – erőltetett nyugalmat a hangjába, szinte teljesen eltüntetve belőle a remegést. Tényleg nem félt tőlem, vagy csak annyira erősen próbálta elhitetni velem, hogy sikerült is neki.

- Meg akarlak ölni – sziszegtem a sápadt arcába, egyik karmommal vékony karcolást húzva a nyakán, ahol megjelent egy vékony kis vörös csík, az ő vére. Miattam vérzett, akaratom ellenére is bántottam őt, az ösztöneim miatt, amik ezt váltották ki belőlem, pedig nem állt szándékomban kárt tenni benne.

- Nyugodj meg, te nem bántasz engem, nem akarsz. Azt mondtad, nem fogsz soha – jártatta a száját, figyelve, miket is mond, nehogy rosszul süljön el a dolog.

- V, szállj le szegényről! – rántott valaki le róla, ami egy pillanatnyi ideig meglepett, majd mikor felfogtam, mi is történt, rá akartam vetni magam, de nem sikerült.

- Rohadék – vicsorítottam rá dühösen, mert megzavarta a játékomat, aminek azért mélyen nagyon is örültem. Őszintén megmondva túl nagy volt a fejemben a káosz, nem tudtam kiigazodni azon, mit is akartam valójában. Az egyik felem Jungkook halálát, a másik pedig ennek az elkerülését szerette volna.

- Állíts magadon, Taehyung. Ennél te sokkal érettebb vagy – állt nem messze tőlem, és onnan magyarázott. Csak egy ugrás, és kettétépem, nem kellett volna több. A kinézete és öltözéke alapján a katonaságnak dolgozhatott, de én még egyszer sem láttam vagy éreztem az illatát a környékünkön. Valahonnan mégis ismerős volt, de bármennyire is próbáltam rájönni, honnan, nem akart sikerülni.

A nagy gondolkozásomból az zökkentett ki, hogy valaki próbált mögém osonni, amit nem gazán akartam hagyni, ezért megfordultam, és letepertem szerencsétlen Sugát, aki a kedvenc kis sokkolójával akart kiütni. Kivételesen nem sikerült neki a dolog.

- Nekem te is megfelelsz elsőnek – nyaltam végig az alsó ajkam.

- Kim Taehyung, azonnal ide mellém! – hallatszott a parancs, mire teljesen ledermedtem. A vezetéknevemmel együtt mondta ki a nevem, amit senki nem tett meg. Egyetlen egy ember tudta csak az alkotónkon kívül, és ő szerette is kimondani, ha nem tettem azt, amit akart. Lomhán, mégis eszméletlen boldogan szálltam le a szőke srácról, és lépkedtem a pasas felé. – Olyan értetlen lettél – csóválta a fejét, mikor odaértem mellé. – Húzz a helyedre! – adta ki a parancsot, kezével a szállító jármű elé mutatva. Én csak egy elégedetlen morgással tettem, amit akart, közben éreztem, hogy követ.

- Biztos a dolgában? – hallottam meg az ezredes hangját, ezért hátrafordultam. Nem lepődtem meg, amikor az egyenruhás is beszállt utánam.

- Semmi bajom nem lesz, engem nem fog bántani, túl régóta ismerem – vigyorgott büszkén a hülyéje, majd ránk zárták az ajtót. Én közben visszaváltoztam az emberi alakomba végre.

- Honnan veszed, hogy nem téplek szét? Öt éve elhagytál, mert a katonaság fontosabb volt neked. Elképzelni sem tudod, mennyire szarul esett nekem – ültem le a tőle legtávolabb eső sarokba. Igazat mondott, őt képtelen lettem volna bántani, olyan volt nekem, mintha a bátyám lett volna.

- Sajnálom, de megérthettél volna. Valamiből élnem is kellett. Ne haragudj, jó? – lépett oda mellém, hogy helyet foglaljon a jobb oldalamon. – Amúgy semmit sem változtál – ugrotta át gyorsan a témát, jelezve, hogy neki túl kényes.

- Mire gondolsz? – morogtam unott arckifejezéssel.

- Mindenre. Az emberi alakod is ugyanolyan, mint volt. A vékony, mégis erős testalkatod, a fekete hajad, és az a durcás fejed, ami mindig is jellemző volt rád. Talán kicsit férfiasabb lettél, már nincs annyira kölyök képed – csapott finoman vállon, amit csak tőle, vagy a társaimtól viseltem el.

- Huszonkét éves vagyok, Suho – forgattam meg a szemeim.

- Tudom. A szörnyalakod viszont jelentősen fejlődött. Gondolom, az eltűnésem  és az elfogásod közötti három évben jelentős mennyiségű génmanipuláción mentél keresztül – fejtette ki tömören a lényeget.

- Elvileg már csak az utolsó lenne vissza, hogy teljes legyek, de elfogtak, így elmaradt – vontam vállat, mintha nem is igazán érdekelt volna.

- Te honnan ismered Taehyungot? – jött a kérdés a kis ablakon keresztül Jungkooktól. Majdnem megöltem őt és a haverját is, emiatt nagyon ideges voltam. Teljesen elvesztettem az irányítást magam felett.

- Ez titok – válaszolt röviden a haverom. Nem, ő több volt annál.

- Taehyung, ő itt Suho, mától ő felügyel téged – mutatta be az alkotóm, amikor még csak tizenkét éves voltam. Ő akkor tizenhét. Nem értettem, hogy miért rakott mellém egy gyereket, hiszen akkor még ő is az volt.

- Minek ez nekem? – kérdeztem undorodva tőle. – Megölhetem? – mutattam a szőke gyerekre, aki csak fintorogva forgatta a szemeit. Neki sem volt kedve az egészhez.

- Nem. Ő azért van melletted, hogy tanulj valami jó modort is. Nem bánthatod! – Parancs volt, éreztem a hangján, abban az időben pedig nem szegültem ellen. Akkor még nem akartam mindenkit legyilkolni, aki a közelemben volt, mivel a kezelésem csak kezdetleges verzióban volt.

- Ez remek – fújtattam, és erősen meglöktem a vállammal, mikor elmentem mellette. Nagyon nem volt akkor még szimpatikus nekem.

De ez egyre inkább változott. Ő megértett engem, és az évek alatt rengeteg dologra megtanított. Engem és a többieket is ő tanított meg az írás-olvasás alapjaira, majd a térképek használatára és a matek alapelveire is.

- Minek tömöd a fejem ilyen marhaságokkal? Én gyilkolok, nem fogok egyetemet végezni – akadtam ki egyszer, amikor már tele volt a fejem a sok hülyeséggel.

- Nem árt, ha tudod, még jól jöhet – jött a megszokott sablon szövegével. Idővel persze haladtam a szörnnyé válás felé, emiatt egyre többször próbáltam megtámadni, amit általában sikerült hárítania, de egyszer nem. Akkor nagyon kevésen múlott, hogy ott helyben nem halt meg, a kezeim között. Az alkotónk ápolta hetekig, engem pedig a közelébe sem engedett.

Akkor még tudtam, mi az a bűntudat, mert teljesen magamba fordultam. Féltem, hogy elveszítem őt, az egyetlen embert, akit annyira közel engedtem magamhoz, mint még soha senkit. Szerencsére túlélte, de a nyakán és hátán ott maradtak a hosszú hegek, amiket én okoztam neki. Onnantól kezdve mindig hallgattam rá, ő tudott nekem parancsolni, mert engedelmeskedtem neki. Ő az én egyetlen barátom, akiért tényleg képes lettem volna legyilkolni az egész várost, ha kellett volna.

- Taehyung, merre jársz? – csattant Suho tenyere a nyakamon, mire idegesen kaptam azt el, majd engedtem is el rögtön, mikor realizálódott bennem, ki is volt az.

- Sehol – ráztam meg a fejem, közben akaratlanul is a nyakára tévedt a tekintetem, ahol a heg volt.

- Akkor kifelé, ezt a sok golyót is el kellene tüntetni belőled – biccentett a nyitott ajtó felé, ami a megszokott ketrecembe nyílt. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy mennyire ki kellett már mennem a mosdóba, ezért egyenesen oda viharzottam, magamra csapva az ajtót.

- Szóval itt élsz két éve – jelentette ki csak úgy, mintha tök természetes lett volna, hogy valaki a rácsaimon belül tartózkodik.

- Aha – huppantam le az ágyamra, levettem a pólóm, és onnan figyeltem. Nála egyáltalán nem aktiválódott a gyilkolási ösztönöm, mivel falkatagnak tartottam.

- Figyelj, valami nagyon fontosat kell elmondanom neked, de az autóban nem tehettem meg – ült le mellém az ágyra, és egy kis csipesszel kezdte el a már régen megszokott munkáját. Egyáltalán nem fájt, sőt, alig éreztem, ahogy egyenként távolította el belőlem a lövedékeket.

- Mi lenne az? – Kérdeztem kíváncsian.

- Mivel te két éve nem tudsz semmit a többiekről, ezért nekem kell elmondanom neked. Pár hónapja összefutottam Jinnel a szomszédos városban…

-  Mi van velük? – vágtam közbe a kérdésemmel, mert tényleg semmit nem tudtam róluk.

- Az alkotótok, Joonho egy éve új fajt próbált létrehozni, a tudomásom szerint öten vannak. Messze nem olyanok, mint ti. Nekik nincs emberi tudatuk, csak állati, érted, mire gondolok. Ők csak ölnek, mindent és mindenkit, aki él és mozog, legyen állat vagy ember, néha még egymást is. A lényeg, hogy Youngjae-n kívül mind a nyolc társad elszökött a rejtekhelyetekről, és most szabadon gyilkolásznak.

- Minek hozott létre olyanokat?

- Nem tudják ők sem, de most mindenkit üldöznek, hogy visszavigyék őket. A társaid menekülnek jelenleg.

- És miért mondod ezt el nekem? Innen semmit sem tehetek – álltam fel idegesen.

- Tudod, apám révén elég nagy előnyre tettem szert a katonaságnál. Már beszéltem velük arról, hogy a te segítségeddel összegyűjthetjük a másik nyolc hozzád hasonlót is, így csökkentjük a gyilkolászást – fejtette ki a mondandóját.

- Te komolyan azt hiszed, hogy segítek elkapni a barátaimat, hogy ilyen életük legyen? Hülyének nézel te engem?! – kezdtem el vele üvöltözni. Hogyan képzelhetett mégis ilyet, ki a franc lett ez az ember?

- V, értsd meg, most, hogy a városban gyilkolnak, már nem ugyanaz, mint amikor parancsra tettétek. Itt több millió emberről van szó – állt fel ő is.

- Én ezt nem teszem meg, miattam nem fognak ugyanide kerülni. Nem vagyunk senkinek a cirkuszi majmai, hogy ketrecbe zárva éljünk. Nem tehetünk róla, hogy azok vagyunk, amik, nem mi akartuk, mi is csak áldozatok vagyunk – sziszegtem dühösen, összeszorított állkapoccsal, mert kezdtem nagyon ingerült állapotba kerülni.

- Nem lesztek ide bezárva! – kiabálta el magát, mikor látta, hogy már nem igazán figyelek rá.

- Azt ne mondd, hogy szabadon futkározhatunk majd – vágtam neki oda gúnyosan.

- Egy hivatalos szerződést írtunk alá, miszerint ha segítesz összegyűjteni őket, és elfogni Youngjae-t, a másik három akármit és Joonhót, akkor ti kilencen vagy tízen egy elzárt szigetre kerülhettek – mondta, miközben az orrnyergét masszírozta.

- Ugyan, Suho, ezt te el is hiszed?

- Ott voltam, több ügyvéddel is átnézettük a szerződést, ami hivatalos. Neked is jobb lenne egy olyan helyen, mint ebben a kis lyukban – mutatott körbe.

- Nem tudom, Suho, én nem tudom – ráztam meg a fejem, és befeküdtem a takaró alá. Nem akartam többet vele beszélni, jobb lett volna, ha nem is keresett volna meg. Gondolhattam volna, hogy öt év után nem azért jött hozzám, hogy a múltról beszélgessünk, de erre nem számítottam.

- Taehyung, kérlek – próbálkozott tovább, de már csak nem is figyeltem rá, nem akartam. – Azért gondold át, sokkal jobb lenne nektek – mondta még utoljára, majd csak a távolodó lépteit hallottam.

Suhóban bíztam, tudtam, hogy ő nem akar nekem rosszat, de a többi emberben nem tudtam. Ők mások, soha nem lehet kiigazodni rajtuk, mert mindig van hátsó szándékuk. Nem tudtam mit is kellene tennem. Ha igazat mondott a barátom, akkor tényleg sokkal jobb lett volna nekünk egy elkülönített helyen, ahol senkit sem bánthattunk, még ha ez is volt a legjobb dolog az életünkben. Talán áttértünk volna az állatok gyilkolására, bár nem lehet előre tudni. Fogalmam sem volt, mit is tegyek, mi lenne a legjobb és leghelyesebb döntés, amivel jól járnánk.

1.RÉSZ

Utálnak, mindenki utál. Vagyis ezt hittem sokáig, egészen addig, amíg át nem kerültem ebbe a cellába, amit azok az emberek intéztek el nekem, akik próbálnak megérteni, akik nem hisznek el mindent, amit hallanak, hanem hinni akarnak bennem, úgy is, hogy nem ismernek, nem tudják ki is vagyok. Nem igazán tudom megérteni őket, mert nálam jobban kevesen tudják, hogy milyen is vagyok.

Miért akarnak bízni bennem, miért akarják abba a tudatba ringatni magukat, hogy egyszer megváltozhatok, mikor semmi esély sincs rá? Nem azért, mert nem akarok, hanem mert képtelenség, ez nem rajtam múlik. Nem tehetek semmit az ellen, ami vagyok, így láttam meg a napvilágot, és amióta az eszemet tudom, erre lettem kiképezve.

Gyilkolnom kell, nem csak azt, aki rossz, hanem mindenkit, aki él és mozog. Nem számít, hogy férfi vagy nő, gyerek vagy felnőtt, egészséges vagy beteg, pusztulniuk kell, ez a sorsuk, ha megtalálom őket. És mi a legrosszabb az egészben? Élvezem csinálni, boldogsággal tölt el, ha látom a kezeim között vergődni az áldozataim, segítségért kiáltva, végül kiadva magukból az utolsó szuszt is. Nem vagyok pszichopata, csak éppen ezért születtem a világra, és ez ad nekem okot az életre.

Tudom, hogy furán hangzik, de ez vagyok én, egy szörnyeteg, akit kilenc másik hozzám hasonló gyilkosnak alkottak meg, hogy pusztítsunk. Igazából a katonaság és a hozzájuk hasonlók ellen lettünk teremtve, de a projekt több helyen is elbukott, amikor nem hallgattunk a parancsokra, és öltünk mindenkit, akihez éppen kedvünk volt. Csak az alkotónkat hagytuk életben a titkos rejtekhelyünkön, a civilizációtól eldugott laborban. Mint kiderült, őt nem zavarták a tetteink, neki ténylegesen beteg elméje volt. Nem volt olyan, mint mi, rendes, hús-vér ember volt, mégis nagyon egyezett a viselkedése a mienkkel. Ő is szörnyeteg volt, csak másként, mint mi.

- Mi a helyzet? – lépett valaki a ketrechez, mire ösztönösen ugrottam a rács felé, hogy elkapjam, pedig őt nem akartam bántani, semmiképp sem.

- Fogoly vagyok, mi lenne? – néztem körbe, átsétálva a másik oldalra. Nem akartam túl közel lenni hozzá, mert még mindig rettentően erős volt a késztetés, hogy széttépjem. Egy évig a katonaság bázisán egy alagsori, jól védett cellában voltam, ahol nem volt ablak, se semmi, csak a lámpa adott fényt. Többször is próbáltak elvinni onnan vizsgálatokra, de amint belépett valaki a rácson belülre, vagy karnyújtásnyira került tőlem, az már nem ment el onnan élve.

Most pedig, lassan egy újabb éve, a társadalom kedvesebb felének és a tüntetésüknek köszönhetően egy úgymond kifutóba kerültem az udvaron, mint valami állatkerti fenevad. Szökésre gondolnom sem kellett, mert minden oldalról árammal ellátott rács vett körül, nem kis feszültséggel ellátva, így biztosítva őket a haláltól. A kennelem egyik oldala egy kicsi, betonból épített helyiségbe vezetett, amiben volt egy ágy, egy WC és egy csap. Nagy valószínűséggel a kinti, már nem használt mosdót alakították át nekem. Úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi majom, de legalább nőtt a szabadságérzetem.

- Sajnos ennél több szabadságot nem fogsz kapni, ezt is nehezen érték el a polgárok. Rengeteg botrány volt miatta, mivel a legtöbben a halálodat kívánják – mesélte helyet foglalva a kis padon, ami ott volt.

- Csodálkozom is, hogy még élek. Nekem nem lenne szabad, ezzel te is tisztában vagy. Csak gyilkolni tudok, és rettentően akarok is már – mondtam gúnyosan, de tudtam, hogy őt ezzel nem ijesztem meg.

- Ne mondj ilyeneket, engem sem öltél meg akkor, pedig ott volt rá a lehetőséged – emlékeztetett arra a helyzetre.

Az erdőben futottam, éppen az egyik akcióm helyszínéről visszafelé a laborhoz. Csak pár eltévedt turistát kellett kivégeznem, akik már közelebb voltak a rejtekhelyünkhöz, mint kellett volna. Általában én voltam az, aki a legtöbb ilyen helyzetet elrendezte, mert tiszta és alapos munkát végeztem. Soha senki nem jött még rá, hogy mi folyik az erdő sűrűjében.

Viszont nem szerettem sokáig kint tartózkodni, mert veszélyes volt, ezért siettem vissza akkor is. Még messze jártam, amikor meghallottam valakinek a segítségkérését. Jó messze lehetett, még bőven a határunkon kívül. Próbáltam nem tudomást venni róla, hogy ne menjek oda, és öljem meg, de nem bírtam ellenállni a kétségbeesett kiáltásoknak.

Amikor odaértem a sziklákhoz, egy majdnem velem egyidős fiút láttam közöttük, ahogy próbálta kiszabadítani magát. Biztos megcsúszott, és beszorult a lába, sebet is ejtve rajta, mert érezni lehetett a vér szagát, ami csak nehezítette az ellenállásom.

- Segíts, kérlek – nyöszörögte, mikor észrevett.

Segítsek? Tőlem nem várhatott más segítséget, mint azt, hogy könnyítek a szenvedésén, és megölöm. De nem, nem voltam képes rávetni magam, és széttépni, valamiért nem. Csak álltam ott megdermedve, küzdve az ösztöneimmel. Egy biztos volt, nem maradhattam ott, mielőbb el kellett tűnnöm, hogy ne jelentsek rá veszélyt.

Sietve fordítottam neki hátat, és szaladtam be a fák sűrűjébe, minél messzebb tőle. De a szemeim előtt ott lebegett az arca, és a hangja is. Ha nem én, akkor majd a vadak támadják meg, vagy közülünk valamelyik. Semmiképp sem marad életben.

Azzal a lendülettel fordultam is vissza, majd megálltam ugyanott.

- Tudtam, hogy nem hagysz cserben – sóhajtott fel megkönnyebbülten, de látszott az arcán, hogy fájdalmai vannak. Lassú, szinte alig észrevehető tempóban indultam el felé, összeszorított fogakkal és öklökkel.

- Maradj…nyugton – préseltem ki nehezen a szavakat, minden erőmmel arra koncentrálva, hogy életben hagyjam. Lassan guggoltam le a beszorult lábához, amin a nadrágot már teljesen átáztatta a vére. Elfordulva ráültem az egyik köre, a másiknak meg nekitámasztottam lábaim. – Ha szólok, próbáld kihúzni – adtam neki az információt, és minden erőm összekaparva nekifeszültem, hogy valamennyire elmozdítsam a követ. Szerencsére sokkal nagyobb fizikai erővel rendelkezem, mint az emberek, így nem volt annyira vészes, de könnyű sem. – Húzd! – kiabáltam rá, mire kínkeservesen kiszenvedte a végtagját a fogságból.

- Köszönöm – kezdett el hálálkodni.

- Innen már boldogulsz? – kérdeztem eltávolodva tőle. Túl sok volt a vér, nekem pedig kezdett fogyni a türelmem.

- Apa és a haverom itt vannak nem messze, ha addig elkísérnél… - kezdett bele. Hogy minél előbb túlessek az egészen, sietve összekapartam a földről.

- Menjünk – sziszegtem, miközben minden porcikám remegett. Ölni akartam, de közben mégsem. Ezalatt alaposan szemügyre vettem. Koromfekete haja volt, kis sovány testalkata, és gyönyörű fekete szemei.

- Rendben – kezdett el lépni, de már a mozdulat felénél összeesett.

- Rohadt életbe!– túrtam bele a hajamba, kezdve elveszíteni a józan eszem. Újra felállítottam, és a hátamra kaptam. Idegesített a tudat, hogy hozzámért, hogy még élt, hogy a nyakamba szuszogott.

Tartva egy bizonyos tempót, sietve haladtam arrafelé, amerre mondta. Majdnem teljesen kint az erdőből találtam rájuk, szerencséjükre. Ha beljebb kerültek volna, már ők sem élnének.

- Itt van – mutatott a fekete terepjáróra, ami mellett egy szőke srác állt és a férfi.

- Mi történt? – kérdezte egyből a pasas.

- Vegye át – tettem le a fiút a hátamról, mire megtartotta. – Sziasztok, viszlát – intettem gyorsan, és elindultam vissza. Túl sok volt már a három együtt, nehezen bírtam csak türtőztetni magam.

 - Mi a neved? – hallottam még a kérdést a sebesülttől.

- Taehyung! – kiabáltam vissza, meg sem fordulva. Meglepődtem saját magamon, soha nem mondtam senkinek sem el a valódi nevem. Mindenki csak V-nek hívott.

- Köszönöm, Tae. Én Jungkook vagyok, remélem, egyszer meghálálhatom – mondta, de már csak nagyon halkan hallottam. Ezután szélsebesen rohantam vissza a helyünkre, ahol senkinek nem mondtam semmit az egészről. De a fiú neve belevésődött az elmémbe az arcával együtt.

Ők hárman voltak az egyetlenek, akik túlélték a velem való találkozást, ami tényleg csodának számít. Soha senkit nem hagytam életben, főleg nem ilyen könnyű prédákat. Mégis mindhárman éltek, és a sors úgy akarta, hogy újra találkozzunk.

- Tényleg, kajás vagy? – sietett hátrébb, és hozta magával a már megszokott ebédes dobozát, amiben félig átsült hús volt, a kedvenc kajám.

- Még szép – figyeltem távolabbról, ahogy kinyitotta a dobozt.

- Meg sem kérdezem, hogy tudod-e, mi van benne – pillantott rám mosolyogva.

- Már rég tudtam, éreztem az illatát – válaszoltam neki a ki nem mondott kérdésére.

- Akkor jó étvágyat – kapcsolta le egy pillanatra a bejáratnál az áramot, majd kinyitotta azt, és letette a földre a tálat, azután visszacsukta. Mindezt halál nyugalommal, egy cseppnyi félelem nélkül.

- Miért csinálod ezt? Miért kockáztatod az életed nap mint nap? – ültem le a tál mellé, és eszegetni kezdtem a kis falatokat.

- Mert tudom, hogy nem fogsz bántani. Miért nem mesélsz nekem magadról? Hogy mi vagy valójában, vagy a múltadról.Évek óta itt vagy, de semmit nem tudok rólad – ült vissza a padjára, és onnan kérdezősködött.

- Egyszer talán megtudod, ha lesz rá alkalom. De utána már nem fogsz többet jönni hozzám, nem akarsz majd a közelemben lenni – jósoltam meg neki, hogy hogyan is viselkedne, ha leleplezném előtte a valódi énem. Azt, akit rejtegetek magamban.

- Amikor elkaptunk, hagytad magad, igaz? – tett fel egy újabb kérdést.

- Nem – hazudtam egyből, rezzenéstelen arccal. Még szép, hogy hagytam magam, de csakis miatta, hogy ne tegyek kárt benne.

Semmi előjele nem volt, hogy jönnek. Fáradt voltam, éhes és agresszív, emiatt nem gondolkoztam épp ésszel, ami miatt nem éreztem meg időben a szagukat, és nem hallottam meg őket. Egyszer sikerült elmenekülnöm előlük, de akkor mindet megöltem. Itt már menekülni késő volt, túl késő, ezért próbáltam rejtőzni, jobb esetben legyilkoltam volna mindenkit. Megtehettem volna, megvolt hozzá az erőm.

- Valahol erre lesz – hallottam meg a hangjukat az alattam és a felettem lévő emeleten is. Csapdába estem, ami miatt még idegesebb lettem. Lefelé felesleges lett volna menekülnöm, ezért felfelé vettem az irányt, szembe az üldözőimmel.

- Itt van! – kiabálták el magukat, rám szegezve a fegyverüket. Ugyan már…

- Ne lőjetek, csak felidegesítjük – szólt rájuk egy ismerős hang. Nem emlékeztem, honnan volt ismerős, de az volt.

- Ezredes, ne öljük meg – hallottam egy halk motyogást, mire azonnal hátrafordultam a hangok irányába. Ő állt velem szemben, fegyvert fogva rám, az apjával és a haverjával együtt.

- Jungkook – ejtettem ki a nevét, amit nem voltam képes elfelejteni, akkor már több év alatt sem. Meghallva a nevét egy pillanatra lejjebb engedte a fegyverét.

- Te vagy… Taehyung? – rakta le végül a kezéből a pisztolyt, és lassan felém indult.

- Jungkook! – szólt rá a szőke haverja.

- Nyugi. Emlékszel? Ő mentett meg három éve az erdőben. Ő az a fekete hajú, vékony, kedves fiú – intette le a srácot. Túl felelőtlen volt.

- Kookie, ő a sorozatgyilkos – tette az apja a fiú vállára a kezét, mire az megállt. Kérdően nézett felém, tőlem várt választ.

- De a gyilkos valami szörnyeteg, ő ember. Nézd meg, mindene rendben van – mutatott rám, de már nem volt olyan biztos a dolgában. – Tényleg te vagy?

- Én vagyok – válaszoltam őszintén. Mi értelme lett volna hazudnom? Rajta kívül mindenki tudta, hogy én vagyok az.

- Mióta?

- Amióta megszülettem.

- Te ölted meg azt a sok katonát is? – kezdett sápadni. Félt tőlem egy kicsit, éreztem rajta.

- Én – mondtam rezzenéstelenül. Egyáltalán nem volt bűntudatom, ahogy sohasem. Egyetlenegy gyilkosságom után sem éreztem semmit sem, teljesen természetesnek vettem.

- Ezt már vehetjük vallomásnak is – sokkolt valaki hátulról, akiről rég tudtam, hogy ott van, csak próbáltam nem reagálni rá.

Utána már a cellámban ébredtem fel, ami előtt ott állt Kookie, és próbált naponta faggatni, reménytelenül.

- Túl kíváncsi vagy – kaptam be az utolsó falatot is, és odalöktem a tálkát az ajtóba, majd átmentem a másik oldalra, hagyva, hogy elvegye onnan. Egyedül csak ő csinálta ezt meg, senki más. Nem merték kinyitni az ajtót, de még a rács közelébe se jöttek soha nappal. Tanultak a történtekből, ezért általában éjjelente, amikor alszok, olyankor csempészik be a kajámat, azt gondolva, hogy nem tudok róla, mikor vannak ott. Szerencséjükre túl lassan ébredek fel ahhoz teljesen, hogy megtámadjam őket.

- Tegnap megint gyilkosság történt, egy esti kocogót téptek szét két várossal arrébb - pakolta el a cuccát. – Valami tipp? – emelte rám fürkészően a tekintetét.

- Hát én biztos nem voltam – vontam vállat, és hanyattfeküdtem a meleg betonon.

- Megpróbálnál egyszer kedvesebb lenni? – morogta engem bámulva.

- Nem tudom, hogy kell. Én gyilkolok, nem kedveskedek.

- Reménytelen vagy – sóhajtotta. – Majd jövök megint, szia – intett, és indult is. Nem szerettem, ha elment, de azt sem, ha a közelemben volt. Mindig féltem, hogy egyszer kárt teszek benne, hogy elkapom egy legközelebbi alkalommal, és csillapítom rajta az ösztöneimet, amik belülről marnak el.

Túl sok volt a két év, amit a rácsokon belül töltöttem el. Teljesen unalmasan teltek a napjaim. Egyedül nem voltam egyszer sem, mert mindig megbámultak a katonák, vagy beszólogattak, de csak kellő távolságból. Nem egyszer volt, hogy elfelejtettem az áramot, és nekirontottam a kerítésnek, nem kis fájdalmat okozva ezzel magamnak. Ilyenkor csak röhögtek egy jót. Persze ha egyszer kijutnék, nem hiszem, hogy lenne hozzá kedvük, inkább az életükért könyörögnének.

Kaját kétszer kaptam egy nap. Éjjel, amikor becsempészték reggelre, és késő délután Jungkooktól. Nem vitték túlzásba az etetésem, de azért nem is éheztem, pont megvoltam egész nap, amúgy is csak feküdtem és süttettem a hasamat.

- Héj, szörnyeteg, kelj fel! – verte az ezredes a rácsot, amiben lekapcsolta az áramot. Már a hangjából éreztem, hogy nagyon feszült. Valami aggasztotta, nagyon.

- Mi van? – bújtam elő a kis kuckómból, eltakarva a szemem a vakító fény elől.

- Hol van Jungkook? – kérdezte ingerülten.

- Nálam nincs, mint láthatja – mutattam körbe.

- Tudom, hogy érzed, merre van, mondd el! – parancsolt rám, ezzel engem is felhergelve.

- Tegnap a szokásos időben elment tőlem a városba. Magának kellene tudnia, merre van – morogtam, egyre közelebb lépve a kerítésemhez. – Mi van vele? – álltam meg kétlépésnyire tőle.

- Elfogták valakik. Megölik, ha nem teszem, amit mondanak. De tudom, hogy te érzed őt, és hogy merre van. Áruld el, kérlek. – Elrabolták. Ha bármi baja lesz, én megölöm az egész várost. Próbáltam nagyon mélyet szippantani a levegőben, de az elzárt hely miatt nem sokat éreztem, pedig rendes környezetben körülbelül két kilométerig is megérzem a prédám szagát.

- Csúsztassa be – mutattam a kezében lévő térképre, amit betuszkolt a kicsi résen. Leterítettem a földre, és nagyjából megmutattam az utat. - Eddig érzem tisztán, de nem itt van. Innen sajnos nem tudom megmondani – adtam neki vissza. Én is feszült lettem amiatt, hogy mi lehetett vele.

- Rendben – csukta össze a térképet, és elsietett. Esélytelen volt, hogy megtalálja. Az általam bejelölt helytől bármilyen messze lehetett, ahol én már nem éreztem.

Egész nap idegesen mászkáltam egyik sarokból a másikba, várva valami fejleményt, de semmi. Már egészen sötétedett, amikor megint megjelent az ezredes.

- Meg tudod találni, ha kiengedlek? – kérdezte letörten.

- Meg.

- Életben hagyod, ha megtalálod?

- Őt igen – válaszoltam őszintén. Őt nem bántanám, de mindenki mást legyilkolnék.

- Beszéltem a fő feletteseimmel. Az életemmel játszok, ha kiviszlek innen, és nem hozlak vissza. De legalább a fiam meneküljön meg – túrt bele a hajába. Az ezredessel nem volt bajom, ő soha nem bántott, mindig próbált kedves lenni.

- Van rajtam nyomkövető, ezt nem tudom leszedni – mutattam a nyakamon ékeskedő nyakörvre, amit már ezerszer próbáltam lefejteni magamról, de rájöttem, hogy maximum a fejemmel együtt távolítható el.

- Szóval visszajössz? – nézett hitetlenkedve rám.

- Majd kiderül, először hadd hozzam el Kookie-t, és gyilkolhassak végre– dörmögtem unottan.

- Akkor szedd össze magad, hogy ne tépj szét senkit. Mindjárt megyünk – gurult be egy rabszállító autó az udvarra, úgy megállva, hogy a nyitott hátsó ajtaja az én ajtómra nyíljon. Próbáltam magabiztosan elindulni felé, de valójában rettegtem. Féltem mi lesz azután, hogy kiteszem a lábam a cellámból. Mindenkit megölök, vagy tényleg képes leszek-e Jungkook megmentésére koncentrálni ahelyett, hogy elmenekülnék?

Prológus

Rengetegen elítélnek, gyűlölnek és a halálomat kívánják, csak azért, mert hallottak rólam pár dolgot. Nem tagadom, minden igaz. Minden egyes szörnyűséget elkövettem, sőt, még többet is, mint amiről tudnak. Egy vérbeli gyilkos voltam, és még mindig az vagyok, de próbálom elnyomni magamban ezt a rémes késztetést, nem sok sikerrel.  Pedig szeretnék én is normális életet élni, azokkal, akiket szeretek, akik közel állnak hozzám. Viszont amíg ő él, addig ez nem fog megtörténni. Mindent meg fog tenni, hogy visszaszerezzen magának engem és a társaimat is, bármibe is kerül ez neki. Emiatt sajnos nem tudom, hogy van-e esélyünk arra, hogy beilleszkedjünk a társadalomba, és boldogok lehessünk, mint a normális emberek, vagy maradunk azok, akik most vagyunk…